Gondolatok, ezredszerre is a gondolatok

Ez is csak egy nap volt a többi között, nem különösebben meleg, átlagosnak mondható időjárással. Sétálni kelt kedvem. Elintéztem mindent, semmi kötelező feladat nem várt rám, hát gyalog indultam haza, húsz kilométer, tán még annyi se.

A buszon meleg lett volna, zaj és kosz. Egy fél óra alatt hazaérek vele, de minek? Nem kellett sietnem, nem várt senki otthon, s én sem vártam semmit a hazaéréstől. Talán majd stoppolok, ha elegem lesz, vagy felszállok később a buszra.

Mekkora mázli, hogy sosincs sok cuccom, gyakorlatilag a zsebeimben élek, vagy egy picike hátizsákban.

Kényelmesen bandukoltam az út szélén. Minden bokrát jól ismerem a tájnak, bár többnyire valamilyen járműből kitekintve csodálom. Egyszer, régen, még az akkor talán öt éves keresztlányomat vittem valahová busszal, tavasz volt, esetleg kora nyár. Zöldellő termőföldek és virágzó bokrok mellett suhantunk el:

-Még Sarkadon vagyunk, keresztanya?

-Már nem, most a két város között.

-Ez akkor mi, ha nem város?

-Ez Békés megye.

-És hol van Békés megye.

-Magyarországon.

-Keresztanya, milyen szép ez a Magyarország!
Ez azóta sem változott, Magyarország, s benne Békés varázslatos hely. Sokan mondják, akik hegyvidéken születtek, élnek, hogy szédülnek az Alföldön. Túl nagy, túl tágas, és unalmas. Én pedig csak nézek ilyenkor. Csodálattal adózom a hegyeknek, a teremtés szépségét tisztelem bennük, de nekem az Alföld egy pillanatra sem unalmas. Ha vezetek, s esetleg kicsit odalépek neki, a széles láthatár elmosódik, az útszéli fák hátrébb lépnek, az égen pedig magasan néhány madár köröz: Szabadság. Sétálva, biciklivel, vonattal- bárhogy élvezettel fedezem fel minden részét. A folyó gátján állva kitárul a végtelen, tényleg csak a dioptriák szabnak némi határt.

Ismerősök dudálnak, eszükbe sem jut felvenni, tudják már, van ez a különc szokásom, hogy sétálok. Majd ha akarok valamit, szólok, így gondolják, és igazuk van.

Lassan elérem a Fekete körös gátját. Nem a fáradtság kényszerít megállásra, hanem a vágy, hogy belevessem magam a vízbe. Néhány pillanatig tanakodom magamban, majd győz az élvezet, hazáig megszáradok. A lényegesebb ruhákat és a kicsi zsákot a parton hagyva belegázolok a vízbe. Sehol egy ember, ennyire még nincs jó idő, vagy talán mindenki dolgozik, nem tudom, de nem is hiányoznak. Furcsa bizsergés kerít hatalmába, a víz hideg, de kivételesen kristálytiszta. Itthon vagyok. Születésem óta bölcsőm és szeretőm a folyó, ez a folyó, átfut az agyamon, ha koporsóm lehetne is, nem haboznék... Majd prüszkölve úszni kezdek, arcom ellazul, mosolyom szívből árad. Szeretek élni.

-Helyes, van még elég dolgod...- szól egy halk hang a part felől. Megfordulok, de nem látom tisztán, ki az, hiszen a szemüvegem épp a lába mellett van, legalábbis úgy tippelem.

-Sejtem- mosolygok, és elindulok kifelé. Ez megint egy olyan véletlen lesz, amire érdemes figyelni.

Közelebb érve betájolom nagyjából az idegent. Kicsi néni-szerű lény, talán ember, vagy mesefigura, esetleg tündér. Boszorkány.

-Boszorkány, kedvesem. Az erdőben lakom, itt, nem messze. Üzent a Folyó, hogy megjöttél végre.

-Végre?

-Vártunk már rád, tudtuk, hogy jössz.

-Még én sem tudtam ezelőtt fél órával, hogy ma idejövök...

-Ne légy értetlen, kedvesem. Hallottál már ilyen legendákat, ma veled történik meg a mese, nem hiszed talán? Csalódott lennék...

-Persze, persze. Jó. Boszorkány vagy, és a Folyótól tudod, hogy itt vagyok. Gondolom, megjövendölték, hogy eljövök, és meg kellene oldani valamit, hogy megmeneküljön a Föld. Vagy esetleg a lelkem. Segíteni akarsz, vagy segítséget kérsz- ha már a legendák nyomán indultunk el, ezekre tippelek.

-Mindjárt más. Örülök, hogy gyorsan nyomot fogtál, de ne borítsuk be sztereotípiákkal az egészet. Ez a Te személyes meséd, rajtad áll minden, ami történik majd. Menjünk.

-Sötétedik, haza kellene mennem.- mondtam tétován.

-Minek? Vár otthon valaki? Vagy vársz valamit attól, hogy hazaérj?- szeme huncut szikrákat szórt, titoktalanul élvezte zavaromat. Hangosan felnevettem.

-Menjünk...

Elindultunk felfelé a folyóparton, még nem öltöztem fel, bár fáztam kissé, de szerettem volna valamelyest megszáradni.

-Ne zavartasd magad, vedd csak fel a ruháid, hamarosan odaérünk, majd a tűznél minden szépen megszárad.

Bólintottam, felöltöztem. Az évek ezt megtanították nekem, néha jobb csendben maradni, néhány kérdéssel könnyű tönkre tenni valami csoda lehetőségét. Úgyis meglátom. Előbb vagy utóbb, így vagy úgy, de valami biztosan lesz.

Egy nagy odvas fához értünk, azon keresztül léptünk be az ő világába. Még hogy dobjuk sutba a sztereotípiákat, mosolyogtam magamban. Bár, ha ez az én mesém, akkor a fa kötelező elem, most lépcsőnek kell következnie lefelé, egy kicsike fenyves, majd újra vízpart és tábortűz. Igen, így jöttek sorba egymás után, s a tűznél ismerős alakok ültek. Láttam már őket ezerszer, álmaimban és néha ébren. Néha felvillantak a való világban, egy szembejövőben, egy barátban.

Az őseim. Színes kavalkád, ma csak a nők jöttek el. Arcukat egytől egyig vörösre festi a tűz fénye, bár bőrük különböző árnyalatú. Indián asszony és indiai ősanya, fehér és fekete nagymamák, a világ változatos mintája folyik ereimben. Leülök a tűz mellé, kíváncsian nézem őket. Ők is ülnek, engem néznek, helyeslően bólogatnak.

Körbejár egy korsó, illatos főzet van benne, belekortyolok, meleg és fűszeres, talán édes is. Éhes vagyok, erre figyelmeztet gyomrom, ahogy utánakordul a leérkező lének. A mellettem ülő nő felnevet és egy tányért tesz elém, benne valami zöld, sárga, egy kis piros és szaft. Nem sikerül beazonosítani, életemben ilyet még nem ettem, gyakrabban kéne ősi vacsorákra járnom, fut át az agyamon.

-Hát miért nem teszed? Tudod, hol találsz minket. A fa ott van, ahol akarod, s ami fán túl van, neked állandó, míg meg nem változtatod.

-Úgy érted, jöhetnék bármikor?

-Eddig akárhányszor eljöttél, itt voltunk, nem?

-Persze, de azt hittem, tudjátok, mikor jövök, tudod, hogy talán előre be van jelentve.

-Nem szükséges, a lányunk vagy, tudunk rólad. Azt is tudjuk, amit magad elől rejtettél el.

-Mesélj, kérlek.

-Talán később, most fontosabb dolgunk van.

-Mi az?

-Választanod kell végre, élsz-e, létezel, vagy csak működsz egy szinten.

-Tudom, de nem tudok dönteni. Nem tudom, mi változna, ha igazán élni kezdenék. Nem tudom, milyen az igazi élet, Mindent képmutatásnak érzek, időhúzásnak. Hiábavalóság és időpocsékolás nagy dolgokat várni s tervezni. A titok a kis dolgokban van, apró hétköznapi részletekben. Talán majd egyszer az egész összeáll egy képpé.

-Mindenképp, de milyen képet akarsz?

-Most kezdjek aggódni egy jövőbeli kép miatt?

-Aki most vagy, amit gondolsz, mondasz és teszel, megadja a keretét annak, aki holnap leszel. Az élet holnapok sora. Sosincs vége. A létezést nem nagy dolgokban értem, hanem minden pillanatban. Mikor kezded el igazán gondját viselni az elmédnek? Tudod, hogy mennyire fontos, mégis hagyod a józanságod vakációzni menni, s aggodalmaskodsz, rágódsz, elméleteket gyártasz.

-A legtöbbször feleslegesen.

-Mindig feleslegesen. Nem mindegy neked, mi történik a világban? Hogy a másik mit gondol, tesz vagy mond? Min változtat? Rajtad nem változtat.

-Olyan, mintha már ezerszer hallottam volna ezt.

-Biztos csak véletlen- ezt kissé szemrehányó hangon, szinte morogva mondta valamelyikük.

-Jó, de akkor mit tegyek?

-Semmit nem kell tenned. Nem kell megváltoztatnod semmit a mindennapokban. Nem a tetteken van a lényeg. Gondold végig egy napod, mennyi időt töltesz tettekkel, és mennyit gondolkodással?

-Bakker. -ráncba szalad a homlokom. A kezem meg-megpihen, de az elmém, csaknem folyamatosan zakatol.

-Bakker bizony. Pontosan tudod, mennyire fontosak a gondolataid, most vedd őket szépen sorba. Ezek előre visznek téged? Az alapvető gondolkodásod nyugalmat, békét, szeretetet hoz az életedbe? Gazdagít? Boldoggá tesz? Biztonságossá varázsolod vele a létet? Fejlődésre serkent? Erősíti a kapcsolataid? Közelebb visz Istenhez? Mi volt például a legutolsó gondolatod, mielőtt Xara érted ment a folyóhoz?

-Szeretek élni.

-És hogyan jutottál el ehhez a gondolathoz?

-Nem tiltakoznék, ha el kéne mennem...

-Hmmm. Talán ezért lehet, hogy most itt vagy. Talán el kéne döntened, mész, vagy maradsz.

-Hisz itt vagyok.

-Kedvesem, ha itt vagy, az általában azt jelenti, hogy meditálsz, vagy valamilyen más módon idetalálsz, még sosem voltál itt fizikailag, nem emlékszel?

-Azt akarod mondani, hogy most eszméletlen vagyok?

-Nagyon hideg még a folyó.

-S mi van, ha nem maradok? Magamat ismerve megbánnám.

-Téged ismerve még inkább időpocsékolásnak tartanád.

-Ja, persze. S ha maradok, valóban csak annyi a dolgom, hogy boldog és szeretetteli gondolatokat nevelgessek?

-Csak? Ez olyan egyszerűnek hangzik. Valóban ennyire egyszerű lenne?

-Ha az lenne, most nem beszélgetnénk erről ezredszerre. Tehát ha maradok, érdemesebb lenne azt választanom, hogy értékes gondolatokat forgassak a fejemben.

-Igen, és a szívedben.

-Mi fog változni?

-Semmi. Minden. Meglátod.

-Fontos lehet, ha ennyiszer a számba rágjátok. Jó, megteszem. Köszönöm.

Sorban megöleltek, majd a folyóra mutattak: 

-Csak ússz egy kicsit.

Beléptem a vízbe, ruhástól, hiszen már rájöttem, valójában valahol a Körösben sodródom, a ruháim és a zsákom a parton, a szemüvegem is...- stop. Minden rendben van.

A parton tértem magamhoz, egy nő vigyorgott rám:

-Jót úsztál csillagom? Kicsit még hideg.

-Hideg. - Bólintottam. Felöltöztem, lestoppoltam egy buszt, és hazamentem. Minden megváltozott. Semmi sem változott. Meglátjuk, mi is változott. 

Budavári Bernadett: Sunny

Budavári Bernadett - Detti. Festő, varázsló, gyógyító, csoda. A barátom. A képeit látva kapukat nyitogatok a létezésre, alázattal lépek be rajtuk, s hálásan térek vissza a világából. 

Ahol megtalálhatjátok őket:

http://www.budavaribernadett.hu/

Céltalanul

Budavári Bernadett - Detti. Festő, varázsló, gyógyító, csoda. A barátom. A képeit látva kapukat nyitogatok a létezésre, alázattal lépek be rajtuk, s hálásan térek vissza a világából. 

Ahol megtalálhatjátok őket:

http://www.budavaribernadett.hu/

Budavári Bernadett: Céltalanul

Eltelt a nap, csodásan telt. Mostanában ragyogó napjai vannak- nyugtázta elégedetten. Boldogan szaladt le a lépcsőn, beköszönt az öreg, kopasz portásnak. Aranycsillagom, így hívta őt Béla bácsi. Már rég nyugdíjas, azt mondja, azért jön be, hogy ne legyen egyedül egész nap. Mindenkinek jó, hogy itt van, jobban ismeri a házat, mint a tulajdonosok, ha egyszer elmegy, többé semmi sem lesz ugyanaz. Szenvedélyes színházrajongó az öreg, a büfés Marikával ruccannak ki hétről hétre, s legjobban a premiereket szeretik.Marika hétfőnként mindenkinek elmeséli, milyen élményben volt részük: kínszenvedés volt-e, esetleg magasszintű művészet, amit láttak. Részletes beszámolót tart a ruhákról, sminkről, és a legfrissebb pletykákról. Úgy tekinti a város színészeit, mintha legalábbis régi ismerősök lennének.

Alkonyodott, lágy tavaszi szél borzolta végig az utcát. Egy copfos kislány a kutyáját tanította: szépen gyere, ne ugrálj. Rám se tedd a mancsod, elesem- úgy, ügyes fiú. Nem esszük meg azt, nem gáncsoljuk el a nénit... A mögöttük ballagó, mosolygó férfi lehet az apja, karján a büszke nő, az édesanyja. Hazáig nem győznek betelni kislányuk szeretetteli, okos kommandírozásával, de a kutya talán hamarabb tanul meg beszélni, mint viselkedni. Ki tudja... 

Széles mosollyal nyugtázta, hogy járó motorral várja az autó sarkon. Beült, megigazgatta a szoknyája szélét, s halk sziát lehelve, pillái alól nézett fel férjére. Ettől mindig nevethetnékük támadt, hisz tudták, ez a komoly szemérmesség édes fűszer csak, édes boldogság.

Kacagva borultak össze, haja kibomlott az ölelésben, megunhatatlan-vadul vágtázott a szíve, mint évek óta minden egyes együtt töltött estén. A mai is egy ilyen, különlegesen-szokásosan boldog éjnek ígérkezett. Lassan haladtak, csorgott a kocsisor, figyelhettek egymásra is. Jól esett megosztani a sikeres nap örömeit, együtt nevetni a csacsi apróságokon, megtervezni a vacsorát, s otthon aztán együtt elkészíteni. Egyikük sem hordta haza a munkáját, ha csak lehetett, nem vitték be a külvilágot kettőjük édes mennyországába. 

Messziről jöttek ebbe a kapcsolatba, s mindketten sérülten, félholtan vánszorogtak már, mire találkoztak. Egymást nem tudták meggyógyítani, nem szenvedhették el a változás fájdalmát a másik helyett. Vonzódásuk azonban olyan elemi erejű volt, mindketten érezték, ezért érdemes lesz mihamarabb erőre kapni és ahogy egyre erősebbé váltak önmagukban, úgy növekedett a szerelmük is. Mire egymásra találtak, pontosan tudták, milyen ne legyen egy szerelem. Óvatos körültekintéssel rajzolták hát meg a határokat. Akkor még nem tudták, hogy ugyanilyen óvatosan fogják lebontani őket. 

Levetkőzött páncéljaik kivénhedt romokként hevertek az útszéleken. Poros múltjuk romjai nyomokban tartalmaztak némi halvány érzelmet, de jelentőségük az eltelt idővel és a köztük lévő szerelemmel fordított arányban csökkent. Nem ígértek, nem esküdtek s gondosan kerülték a korlátozó, féltő indulatokat. Vitáik nem harcok voltak, egyetlen pillanatra sem engedték kicsusszanni kettejük közül a tényt: egy célért haladnak, egy felé. Egymásban értékre találtak, egy olyan élet lehetősége sejlett fel, melyről nem voltak hajlandók önként lemondani. Hol egyikük, hol a másik volt erősebb, egyensúlyban tartva kettejük útját, életét. 

Begyógyult sebeik nem hegedtek nyom nélkül, ez egymás iránti alázatra, tiszteletre és elfogadásra tanított. Szeretetük nem csak láng és szenvedély volt, hiszen ha hagyják, ez az őrült hőfok hamar elporlasztja őket. Okos, megfontolt, tudatos döntések során, együtt építették közös boldogságukat, emelve, ragyogtatva a másikat. Egymás létezésének tudata önmagában boldoggá tette mindkettejüket.

Gombás rizottó, grillsajt és gesztenyepüré- gyorsan elkészült a vacsora, s lassan ették, kiélvezve a jó társaság és a jó étel közös örömét. Estéjük úgy telt, mintha az utolsók egyike lenne. Sajnálták az alvásra szánt időt, mintha az álom meglopná őket, értékes percekkel rövidítve meg boldogságukat. 

Elfolytak, elomlottak az ölelésben. Testük végtelen egyként olvadt össze. Ujja érintése nyomán bőrén liliomok nyíltak, tüzes veríték borzongatta... Odaadásuk teljessé vált, lehunyt szemhéjaik mögött máglya lobogott. Férje szorításából erő, szenvedély és bizalom áradt. Lassú, felséges mozdulatokkal borult rájuk az élvezet, a környező világ elhalványult, egymás tekintetében ragyogtak tovább. Csókjuk út az örökkévalóba, ajkaik légvételnyi időre sem szakadnak el. Rezzenő orrcimpája a férfi illatával van tele, ujja a hajába túr, belé markol. Hullámzó ölükben feltárul a mennyek kapuja, s pörögve-forogva zuhannak át a végtelenbe.

Utak

Budavári Bernadett - Detti. Festő, varázsló, gyógyító, csoda. A barátom. A képeit látva kapukat nyitogatok a létezésre, alázattal lépek be rajtuk, s hálásan térek vissza a világából. 

Ahol megtalálhatjátok őket:

http://www.budavaribernadett.hu/
https://www.facebook.com/bernadett.budavari 

"Ha valaha még egyszer elindulok a boldogságomat keresni, nem megyek tovább a farmunk kerítésénél, mert ha ott nem találom, akkor biztos, hogy igazából el sem veszítettem."

/Óz a csodák csodája/

"Ha nem tudod hová mész, oda bármilyen úton eljuthatsz."

/Alíz csodaországban/

Budavári Bernadett: Utak /viasz/

Végre itt van. Ez hatalmas megkönnyebbülés, bár hatalmas csalódás is egyben. Mintha nem tudta volna előre... Az első perctől fogva biztos volt abban, hogy felesleges ekkora utat megtennie. És azt is tudta, ha nem teszi meg, erre sosem talál igazolást, és egész hátralévő életében gyötrődik, attól való félelmében, hogy lemaradt valamiről.

Maga az út persze mesés volt, csodával határos helyzetek és megoldások sora. Ismerős ismeretlenek. Valahonnan mindig egy segítő kéz, egy tökéletes pillanat. Találkozások, beszélgetések, teák és kávék, vacsorák gyöngyfüzére. Felesleges és mégsem.

Enélkül az út nélkül lehet, hogy sosem jön rá, hogy magában keresse a választ. Talán nem. Esetleg nem. Mert azért tudta, de nem bízott magában annyira, hogy hallgasson is saját belső hangjára. Még mindig kívülről várt valami megerősítés-félét.

És annyira hitt a pálmalevelekben, vagyis annyira elhitette magával, hogy hisz bennük.

Most itt van. És tökéletesen közönyös a pálmalevelek iránt. Bármi is van rájuk írva, nincs jelentősége.

Visszagondolt arra a látomásra, ami elindította. Egy női szem egy fátyol mögött. Egy arc részlete, egy napbarnított arcé, tágra nyílt szemmel. Bölcs és erős volt ez a tekintet, tudta, hogy látta már valahol, és , hogy látnia kell még. Elindult megkeresni. Kézenfekvőnek tűnt ez a pálmalevél dolog, hiszen ha minden benne van, akkor a nő is benne van.

Most itt ül a hotelben, az ágy szélén, a baldachin fátyla az arcára hull és ő meredten nézi a tükröt.

Megváltozott az arca útközben, a csodák és a megoldott feladatok érettebbé tették. Tekintete bölcsességet és erőt sugárzott...

2016.08.28

Csillaghullás

Budavári Bernadett - Detti. Festő, varázsló, gyógyító, csoda. A barátom. A képeit látva kapukat nyitogatok a létezésre, alázattal lépek be rajtuk, s hálásan térek vissza a világából. 

Ahol megtalálhatjátok őket:

http://www.budavaribernadett.hu/

Csillaghullás

Minden éjjel álmodom

Áldásodban járok

Minden éjjel álmodom

Tanítsatok, álmok

Légy enyém a föld mélyén

Légy enyém az égen

Légy enyém a tűz ölén

Légy enyém a vízen

Szikra, fény és ragyogás

Áldás, álom, átok

Tiszta szív és semmi más

Áldásodban járok

Ölelj engem föld mélyén

Ölelj engem égen

Ölelj engem tűz ölén

Ölelj engem vízen

Minden éjjel álmodom

Csillagok közt járok

Álmom ébren álmodom

Új világot látok

2016.08.28

Kiterjedés

Budavári Bernadett - Detti. Festő, varázsló, gyógyító, csoda. A barátom. A képeit látva kapukat nyitogatok a létezésre, alázattal lépek be rajtuk, s hálásan térek vissza a világából. 

Ahol megtalálhatjátok őket:

http://www.budavaribernadett.hu/

Budavári Bernadett: Kiterjedés /viasz/

Lágyan, félelem nélkül hullott alá. Valószerűtlen lassúsággal ereszkedett lefelé, fények, árnyak és surranó hangok között, furcsa kábulatban. Hirtelen feleszmélt. Meglepő módon puhán érkezett, a lassan telő, hosszan nyúló másodpercek miatt nem tudta meghatározni, pontosan mennyit is zuhant. Ismeretlen anyag, amelyen feküdt. Fehér s puha, mint a hó. Tiszta, ragyogó, akárha egy műtőben lenne. S mégis bársonyos, simogató melegség vette körül. Otthonos érzés.

Érezte a testét, melyben nem volt jelen fájdalom.

Válaszokat akart fel nem tett kérdéseire.

Hirtelen mintha falak emelkedtek volna ki a hómezőből, kristályos fényben úszó jelenést látott. Egymásra tolt üveglapok lennének? Olyan ismerősek, vibrálók.

Egymás után, lassan csuklyás alakok tűntek elő, szeretetteli hangon mormoltak egy rég elfeledett szöveget. Tekintete ámultan követte végig a lüktető jelenést, alakzatról alakzatra, pontról pontra. Az üveglapok lassan forogni kezdtek, el-elcsúsztak egymáson, fokozva ezzel a látomás valószerűtlen jellegét. A lüktetés erősödött, hallhatóvá váltak a türkiz fények, tapinthatóvá lett a lágy dallam, mely észrevétlenül betöltötte a teret. Felkelt, hogy megérintse, valamiképp megfoghatóvá tegye a varázslatot, de mégsem nyúlt hozzá. Félt, hogy köddé válik, anélkül, hogy megérthetné.

A pillantása végül Heidire, a közelmúltban megismert cicára esett. A homályos üveglapok mögött jól kivehető volt cirmos bundája, sziluettje. Heidi egy szürke csütörtök reggelen költözött be hozzá. Jött, látott, fotelt foglalt és maradt. Könnyű volt megszokni, kedves cica és elég okos ahhoz, hogy elérje, amit akar. Mint a cicák általában.

De mit keres itt Heidi? Hol az itt?

Egyre inkább magával ragadta a jelenés. Egy lépés, még egy, ellenállhatatlanul közelebb és közelebb. Milliméterekre a türkiz csodától megállt. Előbb csak lágyan simított végig rajta. Azaz, simított volna, de ujjai váratlanul belesüppedtek a lágy szövetbe. Mintha víz, üveg és viasz keveréke lenne, puha, hűvös, lágyan ölelő anyag. Ennél furább már nem lehet: Belelépett. Az anyag körbevette, behatolt a bőrén át és átfolyt rajta. Eggyé vált vele, együtt lüktetett a benne rezgő árnyalakokkal, sejtjeiben érezte azok mormoló énekét.

Ez mind ő volt. A türkiz kavalkád a legmélyebb félelmeiből és a legtitkosabb vágyaiból öltött formát. Gyermekkora, eltemetettnek hitt múltja a lábainál kavargott. Félelmei és korlátai deréktájt vették körül, ám ártás nem volt ebben a jelenlétben. Deréktól felfelé következtek a ki nem mondott szavak, majd az álmok és vágyak. S fönt, egészen a feje fölött segítőinek serege gyülekezett, hogy megértésre és kiútra leljen valahára.

Forogni kezdett, Nem tudta, miért, csak érezte, hogy pörgése által közelebb kerülhet a mindenséghez. Egyetlen mozdulatlan pontot talált, minden fordulatnál Heidi borostyán tekintetébe kapaszkodott egy pillanatra. Ahogy magával ragadta a ritmus, Heidi beszélni kezdett hozzá, nem szavakkal, de tisztán és érthetően:

Megengedheted magadnak. Mindezt megélheted, elengedheted, birtokolhatod. Összerakhatod és szétrombolhatod. Te csak táncolj, játssz, hisz életed ritmus és játéktér. Fogadd el végre, te vagy önmagad legfőbb mestere. Itt, benned találod meg a válaszokat. Ezek a te válaszaid. Használd őket. Minden más csak körítés, figyelemelterelés. Nem számít, hogy mit gondolnak mások. Nincs mit veszítened. Tökéletes vagy. Tökéletes vagy. Tökéletes...

Reggel valahogy másként ébredt. Más szemmel nézett a macskára. aki látszólag nem vett erről tudomást. Felkapott egy türkiz blúzt, cukor nélkül itta meg a kávéját, s magabiztosan kopogó léptekkel indult útnak. Ekkor kezdődött élete hátralevő része.

2016.08.18.

Napfürdő

Budavári Bernadett - Detti. Festő, varázsló, gyógyító, csoda. A barátom. A képeit látva kapukat nyitogatok a létezésre, alázattal lépek be rajtuk, s hálásan térek vissza a világából. 

Ahol megtalálhatjátok őket:

http://www.budavaribernadett.hu/

"Megjövök én az éjszakából

Megszületek a napra.."

Budavári Bernadett: Napfürdő /viasz/

Harmadik hete, hogy itt van. Egész pontosan ez a tizenkilencedik nap. A tizenkilencedik reggel madárdallal, szélsuhogással. Lassan újra betöltötte a béke. Lassan elhitte, hogy mindaz, ami történt, nem számít igazán. Nem tudja visszafordítani az időt, és nem tudja megváltoztatni a történteket. A legjobb döntés volt otthagyni a várost és kiszakadni a múlt szorításából. Már nem keresett felelősöket és nem kérdezte, mi lett volna, ha...?

Az első időszak maga volt a pokol. Már nem is emlékezett, milyen volt egyedül élni, és mellbevájó fájdalom volt szembesülni a ténnyel, egyedüllét és magány köszönőviszonyban sincsenek. Ez most magány volt, a legrosszabbik fajta: dühös, értetlen és érthetetlen magány. Néhány napig megpróbált tovább sodródni, azt remélte a mindennapok rutinja majd fent tartja valami életnek látszó áramlatban.

Hamar ráébredt azonban, hogy ez nem fog menni, ezek után semmi sem lesz ugyanaz. Döntenie kell, lépnie kell, és ehhez segítség kell. Eszébe jutott az a régi nyár, amikor az apja elment, és ő teljesen tanácstalanul, egyedül maradt. Az az egyedüllét termékenységet, válaszokat hozott akkor. Most is lehet, hogy ez lesz a megfelelő megoldás, bár rettegett tőle. Rettegett az éjszakáktól, attól, hogy démonai üldözni kezdik az erdőn át és végül egy hajnalon áldozatául esik önnön tébolyának. Ugyanakkor attól is félt, hogy ha marad, belefagy ebbe a mozdulatlan fájdalomba. Látta a körülötte élőkön, aki nem változtatott, az élőhalott lett, gondolattalan, szenvedélytelen, szürke pép. Nem volt mit veszítenie, ezért belevágott. Így is - úgy is a pokolban járt, hát már nem mindegy, ha mélyebbre megy benne?!

Összepakolta azt pár holmit, amit feltétlenül szükségesnek tartott. Bezárta a lakást, a kulcsot kedve lett volna egyenesen a folyóba dobni, de csak a kesztyűtartóig jutott vele, jó jöhet még. Ha visszatér. Ha. Ha pedig nem, akkor...

Apja régi kunyhója úgy állt ott, mintha egy mesebeli erőtér megőrizte volna félromlott tökéletességében. Elkerülték a vandálok és az állatok sem tettek benne kárt. Az ösvény, bár eldugott volt, de tavasz lévén meg-megmutatta magát. Rátalált a forrásra is, melyből ittak annak idején. Alatta egy kis öblöcskében összegyűlt a jéghideg víz, nyaranta gyakran fürödtek benne, most pedig kénytelen lesz, hacsak nem melegít vizet a régi kályhán. Áram nincs, térerő sincs, a legközelebbi emberlakta hely húsz kilométerre van. Bármi történjék is, itt bármi megtörténhet. Tanúk nélkül küzdhet meg démonjaival, s nyer vagy veszít - az idő jótékonyan eltakarja majd.

Az első hét leginkább egy drog okozta delíriumhoz hasonlított. A gondolatai ezerfelé szaladtak, meg sem próbálta leállítani őket. A feltörő fájdalom és düh nem engedett rendszert vinni az egyszerű napokba. Átengedett magán mindent, ha kellett üvöltve rohant az erdőn át, s ha kellett a jeges vízben mosta le félelemtől bűzös bőrét. A kibontakozó tavasz nem kényeztette el étellel. Amit hozott az kissé egyhangúvá vált egy idő után, ezért a nyolcadik napon fogott egy nyulat, megnyúzta és megsütötte a kunyhó előtt, nyársra húzva.

Ez volt az a pillanat, amikortól újra képesnek érezte magát a létezésre. Fájdalma alól előbújt erős és önálló énje, aki a jég hátán is- az erdő mélyén is- megél. A tizedik napon azt vette észre, hogy nem démonjai elől fut, hanem kedvtelésből, azért, hogy érezze a testében áradó életet. A tizenkettedik napon halat fogott. Borostája már-már szakállá avanzsált az arcán, körmei többnyire piszkosak voltak.

A tizenötödik napon énekelni kezdett, eszébe jutottak nagyapja regös énekei, a vele töltött telek, az arcára vetülő tűzfény, ahogy ragyogó arccal kieresztette a hangját, s csak dalolt neki, a kedvenc kisunokájának. Mennyire tökéletes volt akkoriban a világ. A visszaszivárgó verssorok között bujkált nagyanyja túrós buktájának illata, piros szélű köténye, melynek zsebében mindig akadt valami apróság, huncutság, finomság.

A tizenhetedik nap leült meditálni, csak késő délután állt fel, minden időn kívül esett, amit átélt. Arcán patakokban folytak könnyei, válla némán rázkódott, szeme pedig ragyogott. Mellkasáról mintha abroncs pattant volna le, hullott alá a neheztelés. Végre képes volt szabadon lélegezni.

Ezen a reggelen hamarabb kelt fel, mint a nap. Futott a hajnali sötétségben, majd megfürdött a kínzóan-frissítően hideg patakban. Tisza ruhát húzott, s mire a nap első sugarai elérték a tisztást, őt találták ott, erősen és egészen, mint talán még sosem ezelőtt. Kihúzta magát, mélyeket kortyolt a tiszta légből. Talpát csiklandozták a nedves fűszálak, arcát szelíd szellő simította végig, hajába borzolt és tovalebbent. Megvárta, míg a napfény tetőtől talpig megmosdatja, megszeretgeti és feltölti melegével.

Lassan megfordult, összeszedte a holmiját, kiseperte a kunyhót. Alaposan bezárta, a kulcsot visszatette évtizedes rejtekébe, s elővette azt a másikat a kesztyűtartóból.

2016.08.22

Átjárók

Budavári Bernadett - Detti. Festő, varázsló, gyógyító, csoda. A barátom. A képeit látva kapukat nyitogatok a létezésre, alázattal lépek be rajtuk, s hálásan térek vissza a világából. 

Ahol megtalálhatjátok őket:

http://www.budavaribernadett.hu/

Budavári Bernadett: Átjárók /viasz/

Kedvét lelte a teremtésben, mint időtlen ideje mindig. Játékos csillagként, bujkált a dimenziókban. Elrejtve az emberek szívében, megtalálva a fényben és a sötétben. Miriád része miriád sejtjében. A legnagyszerűbb dolognak a létezést találta, persze, hiszen a nemlét nem létezik... Szelleme minden teremtményének tudatában megmerült, s mindannyijuk nagyszerűségében gyönyörködött. Ha fizikailag határozta meg, voltak helyek, ahol tömegével gyűltek össze, együtt álmodták az illúziót. Más helyeken alig-alig kószáltak páran, nagyon mély álomban vagy szinte már ébren.

Egyik különösen kedves szórakozása a hajnali szellőként való suhanás, s mivel tökéletesen alkotta meg a világot, örömmel suhant a folyamatos hajnal nyomában. Idő s tér mit sem jelentett neki, de kedvtelésből belement a játékba. Élvezettel veszett bele az emberek hajnali világába. Ahányan vagytok, kedveseim, annyi félék vagyunk.

Vannak panelek, melyek mentén elindul a nap, s melyek leegyszerűsítik a világban való eligazodást. S vannak néhányak, akik senkihez se fogható módon, szenvedéllyel, hittel, játékkal vetik bele magukat egy-egy újabb nap álmába. Közel az ébredéshez, közel egymáshoz.

Kezdet s vég nélkül játssza a játékot. Hajnali szellőként suhan közöttük. Előbb-utóbb mindannyian észreveszik, megértik s megélik. S kezdik elölről. Vagy nem.

Budavári Bernadett: Távol

Budavári Bernadett - Detti. Festő, varázsló, gyógyító, csoda. A barátom. A képeit látva kapukat nyitogatok a létezésre, alázattal lépek be rajtuk, s hálásan térek vissza a világából.

Ahol megtalálhatjátok őket:

http://www.budavaribernadett.hu/

BUDAVÁRI BERNADETT: TÁVOL /VIASZ/

Lábujjhegyen lépkedett, furcsa, meghatározhatatlan anyagon át. Rétegek voltak, egymáson finoman elcsúsztatva, ismerős és ismeretlen lények élő lenyomatai. Egy pillanatra megállt egy James Dean mellkasát idéző töredéken. Ujjával lágyan megérintette a helyet, ahol leginkább a férfi arcvonásait sejtette, s az árny keze tétova mozdulatra indult. Továbblépett, nem várta meg, mivé lesz - intés, érintés, hívó- e, vagy küldő. Ma nem fontos, ez nem fontos. Nem is tudta, miért állt meg. Szeretett volna a távolba nézni, felrepülni a csillagok közé, s onnan vetni egy pillantást James Dean mellkasára, és az egész kavargó tömegre.

Azok nem is csillagok. Elsuhanó fénymaszatok lebegtek a kocsonyás égen. Az nem is ég. Ha kicsit hunyorított, háborút és pusztulást látott, ha tágabbra nyitotta a szemét, pulzáló élet vette körül.

Minden csak nézőpont kérdése.

Lába alatt lények sokasága. Ahol a jelenések leginkább halszerűek voltak, ott a talaj is nedvesnek tűnt. Ahol nagymacskát idéző árny lopakodott, mintha homokon járt volna, érezte a talpa alatt a napsütést. Óvatosan haladt, fél szemével a lába elé lesett, a másikkal a távolba tekintett, mintha arra várt volna, érte jönnek a fények.

Tovább lépkedett a törékeny matérián, legalábbis ezt hitte - de rá kellett jönnie, hogy száll. Pusztán a repülés vágya okozhatta, minden lépéssel magasabbra rúgta magát. Az alatta lüktető talaj utánanyúlni látszott, s a fények a magasban közeledtek felé. Az, amit eddig önmagának gondolt, hirtelen kitágult, átjárta e furcsa világ minden rétegét, sejtjei együtt növekedtek és változtak annak sejtjeivel. Egyetlen nagy egész lett, a teremtés többé nem rejtegette titkait.

Annyit hallott és olvasott róla: Minden egyszerre történik, egyetlen pontban mozdul és áll az élet, s most végre megélte úgy, ahogy az valójában van. Elégedetten hullámzott át-meg-át a korszakokon, egyszerre járva be minden dimenziót, mindenütt önmagával találkozva. Hosszan, kéjesen adta át magát a létezésnek. Érzékei finoman vibráltak, mintha egyetlen óriási bőrfelület lett volna a teremtésben, a legkisebb rezdülést is érezte és értékelte, minden információ csúcssebességel futott be hozzá, a zavar vagy tévedés legkisebb lehetősége nélkül. Itt és most - suttogta benne egy hang,- s boldogan adta át magát újra és újra a pillanatnak.

Próbálta megtalálni a tapasztalás végét, de bármeddig is nyújtózott, mindig volt még tovább. Egy pillanatra kizökkent, átsuhant rajta egy vágy: Örökké.

Tehetetlen csomóként zuhant a nedves masszába, majd beleolvadt. A következő, ami feltűnt neki, a fájdalom volt, melyet a mentős okozott.

-Bordatörés - gondolta, nincs újraélesztés bordatörés nélkül.

Az ember végül homokos, 
szomorú, vizes síkra ér, 
szétnéz merengve és okos 
fejével biccent, nem remél

Én is így próbálok csalás 
nélkül szétnézni könnyedén.  
Ezüstös fejszesuhanás 
játszik a nyárfa levelén 

A semmi ágán ül szívem, 
kis teste hangtalan vacog, 
köréje gyűlnek szeliden 
s nézik, nézik a csillagok 

/József Attila/ 

Notesz

Megtörölte az arcát, és belenézett a tükörbe. Ez a mai egy kivételesen pocsék napnak ígérkezett, ha lehetséges, szürkébbnek és nyúlósabbnak, mint az elmúlt néhány. Kifőtt a kávé. Cigarettára gyújtott, és tejjel enyhítette a ihatóvá a forró ébresztőt. Körömlakk, hajlakk - arcpír nem kell, hideg van. Végigsimította a harisnyáját, feltűzött haját látszólagos könnyedséggel borzolgatta.

- Mázli, hogy nem tudok rosszul kinézni. - Gondolta, miközben lekopogott a lépcsőn. Még egy értelmetlen nap, ami távolról sem hasonlít semmire, amit korábban szeretett volna. Mert ő csak egy kedves kis életet szeretne, muskátlikat és egy kövér macskát. Egy férfit, aki éhesen és fáradtan ér haza este, de egy olyat, aki nem tud elaludni anélkül, hogy megbeszélnék a napjukat. Akivel olvasni, játszani lehet, és akivel a hétköznap is élvezet. Ehhez képest egy idegen városban kopog a divatos sarkakon, látszólag beilleszkedve egy trendbe. Nem panaszkodik a bankszámlájára, nincs rá oka. Mindene megvan, ami ebben a létformában szükséges, bár semmivel sem több. Egy vasat sem hajlandó kidobni divatos és csillogó vackokra, most nincs itt az ideje. 

A Férfi azt mondja, még néhány hónap, talán egy év, és meglesz a kedves kis élet. És aztán? Nem olyan lesz, mint a karácsony? Amikor annyira várod, hogy mire eljön, észre sem veszed, hogy erre vártál? 

Karácsony. A Férfi talán nem is lesz itt. Talán megint közbejön valami, és ő egyedül tölti a szentséges éjt, meg a többit is. Közben milyen jólesően lehet szenvedni, és reménykedni - Istenem - néha azt hitte, ő csak ehhez ért egy kapcsolatból. A szenvedéshez és a reménykedéshez.

Eljátszott a gondolattal, milyen lesz, ha révbe érnek? Ha meglesz a Férfi, ha meglesz a kedves kis élet? Mi az ebben a férfiban, ami miatt több, ami miatt milliárd közt az egyetlen? Nem tudta, és most sem tudja megmondani, de ma nagyon fáradt és kiábrándult, nem akar ezen gondolkozni.

Leszállt a buszról, átvágott a hidegen is büdös aluljárón, fel a fényre, ez a város télen- nyáron szép. És büdös.

Két saroknyit kell még kopognia, mielőtt a csillogóan haszontalan irodába ér. Essünk túl rajta, éljük túl ezt a napot is. Ha olyan lesz, mint a többi, lesz ideje gondolkodni, és hátha ma rájön valamire, ami kibillenti ebből a holtpontból.

Hoppá, vagy essünk át rajta! Valaki fekszik a földön, de annyira el volt foglalva magával, hogy észre sem vette.

-Oké, kisanyám, ennyire nem lehetsz urbanizálódva- gorombította le magát halkan. Lélegzik, de nem válaszol, nincs kellemetlen szaga, nem kifejezetten ápolatlan - mi lehet vele? Kb. vele egyidős nő, nem alszik, eszméletlen. Mielőtt még kifejlődhetett volna valami önző városi gondolat a fejében, tárcsázta a mentőket. Csilli-villi munkatársai biztosan nem bánják, ha késik egy kicsit. Vagy talán be sem megy. Alig, hogy lerakta a telefont, a nő kinyitotta a szemét. Tekintetében világnyi távolság, ujjai szorítása gyenge - egy pillanat csak, s újra tovalebbent a tudata.

- Mi a franc van veled?? - Magában sikoltott, kifelé csak udvarias, bár kissé kétségbeesett szólongatás hallatszott. Senki nem állt meg mellettük, tovakopogó cipősarkakon zajlott a nagyüzem. Nem tudta megmondani, pontosan mikor, de a nő felhagyott a lélegzéssel. Profiként tette a dolgát, de a fejében csak úgy száguldoztak a segélykérő imák, közéjük néha belecsempészett egy-egy - hol van már az a kurva mentő???- dühös üvöltést. Persze, csak magában. A kiérkező orvos egy alig lélegző, térdelő nőt talált, és egy éppen, hogy élő, fekvő másikat. A fekvőt vették gondjaikba, persze, joggal, a térdelő pedig sírva bámulta a földet. A koszos járdán hűlt helye maradt csak, s egy aprócska notesz.

- Hová viszik? - megmondták, és elhajtottak. Felvette a noteszt, s belelapozott. Feljegyzések egy csillogó, dolgos hétköznapokkal teli életből. Ez a másik, ez boldog volt attól, amitől ő szenvedett. Az egyiknek étel, a másiknak ugyanaz- méreg. Ő most volt boldog, most érezte, hogy él. Tett valamit, aminek értelme és jelentősége van. A noteszbéli lány szerette a kamatlábakat, odavolt a görbékért és kimutatásokért, még a bevásárló listáit is statisztikázta.

Végignézett a ruháján, már nem elég csillogó, de arra jó lesz, hogy beadja a felmondását.

A férfinak megmondja, hogy nem vár tovább, nem játszik túlélésre. Nincs rá garancia ugyanis, hogy túlél. Fordított helyzetben a kamatlábas lány ki tudja, mit tudott volna tenni érte? Így, ebben a változatban azonban kölcsönösen visszaadták egymás életét.

Napforduló, 2016.12.21.

Az első kósza fénycsepp megjelent a szirmok szélén, s meglepődött: Rózsa? Decemberben?
Fagyos- harmatos virág volt, szégyenlősen húzta össze reszkető leveleit.
-Miért van még a nap is meglepődve? Pedig ő aztán mindent látott már, mindennél többet is... -A rózsa az rózsa, még inkább decemberben, hát büszkén húzta ki magát, s a napsugár lágyan melengetni kezdte.
Emlékezett sok száz, ezer rózsára világszerte, nem túl rég ringatta álomba őket a langyos szél a Föld túloldalán.
Ez itt, ez a kis magyar rózsa meg, épp csak, hogy felébredt, s milyen büszkén vacog a hidegben. Ilyen a fajtája, büszke és deli, makacs és erős.
Magyarok mindenütt vannak, szerteszét, bárhol - mosolygott a nap. Ez a nyakas nemzet, kifordítaná a sarkából a világot. Kár, hogy nincs neki... 

Kedvtelve simogatta játékos sugaraival a dermedt háztetőket, a kopasz erdőkben a szelet csiklandozta: szereti ezt az országot.
Végül is mindegy, kinek ragyog, akkor is süt, ha értékelik, és akkor is, ha semmibe veszik. De ez a nép, ez más.
Réges-régen, amikor még gyalog, vagy lovon jártak, ezek tudták, hol a helyük a teremtésben. A Föld felett, az ég alatt, Isten részeként, emberfiakként éltek méltó életet.
Szépséges kapcsolatban az Elemekkel, tiszteletben a Természettel, alázatban a Renddel. Apáról fiúra adták tovább, mit szabad, mit lehet, és mi az, amit ugyan lehet, de sosem kellene. Rend volt a világ ezen részén, mert rend volt az emberek szívében...
Patyolat fehér ingek és lebbenő szoknyák szálltak a nap előtt, lovak sörénye lobogott, sólyom suhant.
Erre az emlékre a nap túlságosan is nekieresztette fényét, s néhány percig úgy ragyogott, mintha nyárdél lenne. Azok a sólymok, s azok a férfiak... Micsoda idők voltak...

(Azt hinnétek, a nap csak szenvtelenül ballag az égen körbe-körbe, a világ kezdete óta? Tévedtek, barátunk ő, szeretőnk, teremtőnk!)

A táltosok tudták, s a sólymok is tudták. Évről évre tisztelettel ünnepelték a fény születését, a sólymok első röptét, a tél békét hozó magányát. Ősz múltával hó terült a tájra, s még a legbékétlenebb is nyugton maradt a birtokán. Mire a hó elolvadt, s újra viszálykodhatott volna, többnyire rájött, hogy felesleges,  hát nem bolygatta tovább.
Télelő havában, decemberben, eluralkodott a sötétség, s az áldott napfény csak loppal suhant át az országon, mint kedves vendég, kit tartóztatni nem lehet, de jöttére - várni is öröm.
Majd eljött a Napforduló: a Fény születése, a remény éledése.
Tűzzel, dallal, áldással és sólyomröptetéssel ünnepelték meg újra és újra ez új szövetséget fény és lény között, s a Tűz, s a Nap épp annyira kedvét lelte benne, mint az ember.
Már rég tovahaladt, de Napszívében még lobogott a láng és dobogott az ének, s aznap valahogy fényesebben vonult át az égen, s közelebb lopakodott - napról napra hamarabb jött és tovább maradt.

Ma épp ez a nap van- tűnődött el. A Napforduló napja, sok száz évvel az emlékek után, kíváncsian kutatott végig a tájon, Napszívében fellobbant a remény: új tüzek gyúlnak...
Suhanó járműveket látott, az óvatos szürkületben egy-két hópehely szállt alá. A városok fénybe borultak, mű szikrázat homályosította utolsó sugarait.

De valami más volt, megváltozott a levegőben. Szerte a vidéken hosszú hajú férfiak máglyákat raktak.  Új tüzek gyúlnak! Dobokat melegítenek, és kisebb nagyobb körben énekelni kezdenek, mint régen.
Áldások és imák szállnak az ég felé, a Nap felé, s neki- bár szüksége nincsen rá -de jól esik. Napszívét melengeti, s búcsúzóul pazar alkonyattal ajándékozza meg e drága népet.

Egyik utolsó sugarával megsimogatja a büszke rózsa szép fejét, s ő mosolyogva, álmosan húzza össze leveleit
-Reggel találkozunk- suttogja a rózsa.
-Reggel hamarabb jövök - suttogja a Nap.

Ősök napja, 2016

Ezt az írást az Ősök napjára - halottak napjára írtam, kaptam. Velünk vannak, köztünk járnak, szeretnek minket. Csak kérnünk kell, és segítenek nekünk. Oly sokan mentek végig korábban az úton, oly sokszor mentünk végig rajta, nem kell minden egyes alkalommal nulláról kezdeni. Tisztelettel és szeretettel közelítve bármilyen tudás elérhető. Ne féljünk használni, élni vele. Ha bizton járunk, őseink lépéseiből levonva a tanulságot, fénysebességgel haladhatunk azon az úton, ahol csak botorkálni szoktunk. 

-Lassan üsd a dobot, fiam... Most elmegyek, elfáradtam. Emlékezz rám jó szívvel, szeretettel. Megszülettem, anyám örömére, apró gyermek voltam, meg sem gondolták, mi lesz belőlem. Drága anyácskám a széltől is óvott. Bátyjaim és nővéreim féltettek, szerettek, bárcsak látnád, egytől egyig mind itt vannak körülöttünk. Az a derék ember ott középen, ő az apám, eme kettő meg mögötte a két nagyapám. Látod őket? No, jól van akkor, nemhiába - vérem vagy, gyermek.

-Szépen üsd a dobot fiam... Szeretik azt az ősök. Milyen jó, hogy most itt lehetsz velem. Nézz végig gondosan az életemen, mindazt, amit megéltem, neked ajándékozom. Ha nem akarod, nem kell megvívnod újból a régi csatákat. Amit a szíveddel tanulsz meg, az a tiéd fiam. Ha elakadnál, ezután is kérdezz bátran. Egy leszek közöttük, segítünk neked. Csak hallgass, és befelé figyelj. Véred minden cseppje magában rejti a válaszokat. Benne vagyunk a reggeli imádban, a hajnali ködben ősanyáid énekét hallod, ősapáid lélegzetét sodorja feléd az őszi szél.

-Lágyan üsd a dobot, fiam... Nincs most még ideje a hangoskodásnak, még mesélek neked. Megerősödtem, felcseperedtem, s egy éjjel anyám álmot álmodott. Fényes csillagot látott hullani, tűzesőt hozott a földre, s anyám álmában a bátyjaim és én a tűzmezőn forgolódtunk, harcot vívtunk egy ismeretlen sereggel. Azt is mondta anyám, nem lehet olyan hatalmas az az erő, mint Öregisten áldása a tiszta szívű harcoson. Így indultunk hát el fiam, vállvetve az életnek. A legsötétebb napokon kicsiny fényként világított előttünk a remény, lesz még világosság. A fényes időkben egymást emlékeztettük: ez is csak elmúlik, hát jobb, ha hűek maradunk ahhoz, ami igazán számít.

-Gyorsabban üsd, fiam... Megvívtuk a nagy csatát, megőriztük földünket, Öregisten pedig megőrizte életünket. Mindannyian megtértünk a harcból, csak Péter bátyád fél karja maradt oda, ezért belőle végül írástudó lett. Elvégezte a közösség dolgát becsülettel, s mikor ideje engedte, lejegyezte a család krónikáját. Ott van a kisszobában, az a szép bőrkötésű könyv. Örökséged, fiam, olvassátok, ismerjétek meg a múltat. Erős gyökereid legyenek, és szárnyaid messzire vigyenek. Ne félj a távolságtól, tér és idő egyaránt a tiéd lehet, csak tudd, honnan indultál, hogy legyen hová visszatérned.                                                  

-Szívvel üsd, fiam, szerelmesen... Nagyanyád olyan volt, mint a csillagvirág, mikor megismertem. Nem elég fiam, ha szép a menyecske. Elmúlik a szépsége, s ha nincs mögötte semmi, az mindened ami marad életed végére: a semmi. Legyen szép, kedves a szemednek. De legyen kedves a szívednek is, és legyen kedves Öregistenednek. Ne restelld kikérni Öregisten tanácsát az ügyeidben, náladnál is jobban ismer téged.

-Vidáman üsd, fiam... Hétvilágra szóló lakodalom volt a miénk. Ej, de szerettem nagyanyádat, ejj fiam, ha az az éjjel mesélne... most is gyorsabban ver a szívem, ha csak rágondolok. Könnyebb a poklot megjárni, ha nem kell egyedül menned. Legyen erős szívű az az asszony, akit magadnak választasz. Édesebb a boldogság is, ha megoszthatod vele, becsüld meg ha tud jóízűen nevetni. Több vagy jobb nem kell, ne keresd a tökéleteset. Megáldja azt az ég, aki tiszta szívvel szeret.

-Úgy üsd, ahogy gyermek kacag, fiam... Apád lett az első: burokban született, fontos ember. Nem ér ide pirkadatig, mondd meg neki, nem vártam rá, mi már rég elrendeztünk mindent. Bírja a szívemet, a tudásomat, az áldásomat.

Sorban jöttek aztán, mint a gyöngysor szemei. Egyik-másik lepottyant korán, ott vannak azok a picike hantok, ismered, úgy-e, fiam? Minden gyermekemnek megvan a helye, őrizd meg mindannyiukat, meséljétek a történeteiket! Amit te nem tudsz, azt a nővéreid bírják, itt lesznek hamarosan, osszátok meg egymás közt mindazt, amit tőlünk kaptatok.

-Szép a ritmus, fiam... Jól megtanultad. Fél életem eltelt, mire újra ketten maradhattam nagyanyáddal. Szép életünk volt, nem csak a szívünkkel szerettük egymást, az eszünkkel is. Nem lehet egy kocsit kétfelé húzni, s mindig kell, hogy egyiktek erősebben húzzon. Időnként mindenki elfárad. Mire megjöttetek, ő már elment, látod, ezt azért sajnálom. Szerettem volna meglátni őt szép öregasszonyként.

A ti lábaitok zaja verte fel eztán a házat, az élet körbe- körbe jár, néha úgy érzem, körbe-körbe áll. Már megtörtént minden, és bármi megtörténhet. Új idők jönnek, hogy aztán vissza kívánjuk a régi időket.

Minden mulandó, tudod te jól. Áldozz az életnek, gyermek, ne őrizgesd magad különleges napokra. Becsüld meg az összes áldást, lesz belőlük bőven, fényes jövő áll előtted. De ne feledd el, fiam, ez nem neked szól, nem vagy te jobb, se rosszabb másnál.

-Hangosan üsd, fiam... Nagyanyád már készíti az asztalt a fogadásomra. Bátyád rakja meg a tüzet, nővéreid terítsenek, ünnepeljetek. Itt vagytok mind. Lobogjon a tűz és zengő éneketek kísérjen utamon. Pirkadatig üsd a dobot, fiam... Pirkadatig mind együtt leszünk. Ez az éjjel véget ér lassan, mire felkél a nap, otthon leszek. Hosszú volt ez az út, s közel sincs a vége. Megpihenek most az enyéim között. Áldásom kísér benneteket, fiam. Maradjatok hűek magatokhoz, egymáshoz és Öregistenünkhöz.