Ezt az írást az Ősök napjára - halottak napjára írtam, kaptam. Velünk vannak, köztünk járnak, szeretnek minket. Csak kérnünk kell, és segítenek nekünk. Oly sokan mentek végig korábban az úton, oly sokszor mentünk végig rajta, nem kell minden egyes alkalommal nulláról kezdeni. Tisztelettel és szeretettel közelítve bármilyen tudás elérhető. Ne féljünk használni, élni vele. Ha bizton járunk, őseink lépéseiből levonva a tanulságot, fénysebességgel haladhatunk azon az úton, ahol csak botorkálni szoktunk.
-Lassan
üsd a dobot, fiam... Most elmegyek, elfáradtam. Emlékezz rám jó
szívvel, szeretettel. Megszülettem, anyám örömére, apró
gyermek voltam, meg sem gondolták, mi lesz belőlem. Drága
anyácskám a széltől is óvott. Bátyjaim és nővéreim
féltettek, szerettek, bárcsak látnád, egytől egyig mind itt
vannak körülöttünk. Az a derék ember ott középen, ő az apám,
eme kettő meg mögötte a két nagyapám. Látod őket? No, jól van
akkor, nemhiába - vérem vagy, gyermek.
-Szépen üsd a dobot fiam... Szeretik azt az ősök. Milyen jó, hogy most itt lehetsz velem. Nézz végig gondosan az életemen, mindazt, amit megéltem, neked ajándékozom. Ha nem akarod, nem kell megvívnod újból a régi csatákat. Amit a szíveddel tanulsz meg, az a tiéd fiam. Ha elakadnál, ezután is kérdezz bátran. Egy leszek közöttük, segítünk neked. Csak hallgass, és befelé figyelj. Véred minden cseppje magában rejti a válaszokat. Benne vagyunk a reggeli imádban, a hajnali ködben ősanyáid énekét hallod, ősapáid lélegzetét sodorja feléd az őszi szél.
-Lágyan üsd a dobot, fiam... Nincs most még ideje a hangoskodásnak, még mesélek neked. Megerősödtem, felcseperedtem, s egy éjjel anyám álmot álmodott. Fényes csillagot látott hullani, tűzesőt hozott a földre, s anyám álmában a bátyjaim és én a tűzmezőn forgolódtunk, harcot vívtunk egy ismeretlen sereggel. Azt is mondta anyám, nem lehet olyan hatalmas az az erő, mint Öregisten áldása a tiszta szívű harcoson. Így indultunk hát el fiam, vállvetve az életnek. A legsötétebb napokon kicsiny fényként világított előttünk a remény, lesz még világosság. A fényes időkben egymást emlékeztettük: ez is csak elmúlik, hát jobb, ha hűek maradunk ahhoz, ami igazán számít.
-Gyorsabban üsd, fiam... Megvívtuk a nagy csatát, megőriztük földünket, Öregisten pedig megőrizte életünket. Mindannyian megtértünk a harcból, csak Péter bátyád fél karja maradt oda, ezért belőle végül írástudó lett. Elvégezte a közösség dolgát becsülettel, s mikor ideje engedte, lejegyezte a család krónikáját. Ott van a kisszobában, az a szép bőrkötésű könyv. Örökséged, fiam, olvassátok, ismerjétek meg a múltat. Erős gyökereid legyenek, és szárnyaid messzire vigyenek. Ne félj a távolságtól, tér és idő egyaránt a tiéd lehet, csak tudd, honnan indultál, hogy legyen hová visszatérned.
-Szívvel
üsd, fiam, szerelmesen... Nagyanyád olyan volt, mint a
csillagvirág, mikor megismertem. Nem elég fiam, ha szép a
menyecske. Elmúlik a szépsége, s ha nincs mögötte semmi, az
mindened ami marad életed végére: a semmi. Legyen szép, kedves a
szemednek. De legyen kedves a szívednek is, és legyen kedves
Öregistenednek. Ne restelld kikérni Öregisten tanácsát az
ügyeidben, náladnál is jobban ismer téged.
-Vidáman üsd, fiam... Hétvilágra szóló lakodalom volt a miénk. Ej, de szerettem nagyanyádat, ejj fiam, ha az az éjjel mesélne... most is gyorsabban ver a szívem, ha csak rágondolok. Könnyebb a poklot megjárni, ha nem kell egyedül menned. Legyen erős szívű az az asszony, akit magadnak választasz. Édesebb a boldogság is, ha megoszthatod vele, becsüld meg ha tud jóízűen nevetni. Több vagy jobb nem kell, ne keresd a tökéleteset. Megáldja azt az ég, aki tiszta szívvel szeret.
-Úgy
üsd, ahogy gyermek kacag, fiam... Apád lett az első: burokban
született, fontos ember. Nem ér ide pirkadatig, mondd meg neki, nem
vártam rá, mi már rég elrendeztünk mindent. Bírja a szívemet,
a tudásomat, az áldásomat.
Sorban
jöttek aztán, mint a gyöngysor szemei. Egyik-másik lepottyant
korán, ott vannak azok a picike hantok, ismered, úgy-e, fiam?
Minden gyermekemnek megvan a helye, őrizd meg mindannyiukat,
meséljétek a történeteiket! Amit te nem tudsz, azt a nővéreid
bírják, itt lesznek hamarosan, osszátok meg egymás közt mindazt,
amit tőlünk kaptatok.
-Szép a ritmus, fiam... Jól megtanultad. Fél életem eltelt, mire újra ketten maradhattam nagyanyáddal. Szép életünk volt, nem csak a szívünkkel szerettük egymást, az eszünkkel is. Nem lehet egy kocsit kétfelé húzni, s mindig kell, hogy egyiktek erősebben húzzon. Időnként mindenki elfárad. Mire megjöttetek, ő már elment, látod, ezt azért sajnálom. Szerettem volna meglátni őt szép öregasszonyként.
A ti lábaitok zaja verte fel eztán a házat, az élet körbe- körbe jár, néha úgy érzem, körbe-körbe áll. Már megtörtént minden, és bármi megtörténhet. Új idők jönnek, hogy aztán vissza kívánjuk a régi időket.
Minden mulandó, tudod te jól. Áldozz az életnek, gyermek, ne őrizgesd magad különleges napokra. Becsüld meg az összes áldást, lesz belőlük bőven, fényes jövő áll előtted. De ne feledd el, fiam, ez nem neked szól, nem vagy te jobb, se rosszabb másnál.
-Hangosan üsd, fiam... Nagyanyád már készíti az asztalt a fogadásomra. Bátyád rakja meg a tüzet, nővéreid terítsenek, ünnepeljetek. Itt vagytok mind. Lobogjon a tűz és zengő éneketek kísérjen utamon. Pirkadatig üsd a dobot, fiam... Pirkadatig mind együtt leszünk. Ez az éjjel véget ér lassan, mire felkél a nap, otthon leszek. Hosszú volt ez az út, s közel sincs a vége. Megpihenek most az enyéim között. Áldásom kísér benneteket, fiam. Maradjatok hűek magatokhoz, egymáshoz és Öregistenünkhöz.
