Képzeld el, hogy hajnal négykor, mint rendesen, felébredsz arra, hogy pisilned kell. Már rutinos vagy, tudod, hogy úgysem úszod meg, ki kell menni. Valamiért pontosan hajnal négyre van kalibrálva szervezeted. Kibotorkálsz a fürdőszobába, a legszükségesebb mozdulatokkal intézed a dolgot, nem szeretnél igazán felébredni. Ha ügyesen megtartod magad ebben a félálomban, pillanatok alatt újra elmélyülhetsz benne, amint a párnára ér a fejed.
Négy óra négy perc. Csörög a telefon. A szokatlan idõponttól egy kellemetlen érzés fészkeli be magát a gyomrod tájékára. Ismeretlen szám. Felveszed, egy férfihang a neveden szólít, helyeselsz, te te vagy. A kellemetlen érzés egyre nő. Arra kér, nyugodj meg, amitõl végképp magadhoz térsz. Érzékeid kiélesednek, hallod a hangján, hogy nem ez az elsõ hajnali telefonhívás az életében, és mindketten utálni fogjátok, ami ezután következik.
- Kérem, fáradjon be a központi kórházba. A segítségére van szükségünk. Egy baleset áldozatát kell azonosítani. Nem, telefonon egyelõre nem mondhatok többet. A B épületben a recepción várni fogja egy kolléga.
Öltözni kezdesz, az agyad száguld. A férjed üzleti úton van, holnapra várod, pipa. Mármint ha vele történt volna bármi, nem kerül a központi kórházba, még csak nincs is az országban. A fiad a kollégiumban, az ország másik végén. Elvileg. A lányod a szobájában. Felszaladsz, hogy megnézd, hogy ha épp ébren lenne, szólj neki, elugrasz egy kis idõre.
Az ágy üres, rajta egy cetli: Átmentem a csajokhoz, nem akartalak felébreszteni. Szerintem nem alszok ott, de tudod, hogy van ez… ☺❤
Megszédülsz, kifelé rohantadban megkapaszkodsz a kilincsben egy pillanatra.
Négy óra tizenhárom. Kilenc perc telt el a telefoncsörgés óta, s ez a kilenc perc elég volt arra, hogy összeomolj, összekavarodj, s a félelem elborítson. Reszketõ kézzel indítod az autót, szerencsére lefullad. Szerencsére, mert a garázsajtót nem nyitottad fel, s ráeszmélsz, simán áthajtottál volna rajta. Nagy levegõ, tízig számol, gondolod, de még háromnál sem tartasz, már kikanyarodtál az utcára. Négy óra tizennyolc.
Mi a valóság? Mi az illúzió? Neked a félelem a valóság, a kellemetlen érzés a gyomrodban elviselhetetlenné válik, s mégis elviseled, nincs más választásod. Ami tény, hogy felhívott egy rendõr, és megkért, hogy menj be a kórházba, valakit azonosítani. Ez a valaki bárki lehet, élõ és holt is, ismerõs és ismeretlen is. Talán a férjed, a fiad vagy a lányod. Talán a fõnököd, aki épp tegnap mesélte, hogy minden iratát ellopták, s te, hogy felvidítsd, a magazin legutóbbi címlapját letépve ráírtad a neved, a telefonszámod, s, hogy „kezeskedem ezért az emberért”. Õ egy mosollyal zsebre vágta, még jól jöhet. Talán a legutóbbi interjúalanyod, a hajléktalan, akinek a kutyája azt az ügyes trükköt tudja, s akinek ebben a pillanatban semmi más nincs a zsebében, csak a te névjegyed. Talán, talán… Abban a pillanatban, amint odaérsz, meg fogod tudni, s a valóság leszûkül egyetlen, jól követhetõ nyomra. Addig azonban minden lehetséges valóság illúzió. S te gyötrődsz, ahelyett, hogy higgadtan megvárnád, míg tíz perc múlva minden kiderül. Te, s a világ túlnyomó része ebben az illúzióban él, elméleteket és félelmeket hizlalva. Abban a pillanatban, amint megtudod, kirõl is van szó, ennek megfelelõen elindítasz egy újabb lavinát. Ha a családod érinti, akkor így vagy úgy lesz, ha egy barátod, akkor amúgy, ha idegen, akkor emígy.
A valóság a pillanat. Az adott pillanat. Minden más csak lufi hajtogatás. Ugyanakkor értsd meg, hogy minden egyes gondolat valóság. Teremtés. Minden gondolat él, és minden gondolat számít. A kimondott szó a leghatékonyabb teremtõ erõ. Minden lehetséges kimenetel létezik, s te választod meg, melyiket éled meg, s azt hogyan éled meg. Jobb, ha megfékezed hát száguldó elmédet, s arra koncentrálsz, amit igazán a magadénak szeretnél. Minden valóság, minden illúzió.
