Életem eddigi legmeghatározóbb találkozása.

Magammal futottam össze. S mivel rengeteg időm volt velem, így végre volt alkalmunk egy csomó mindent megtárgyalni. Néha egy pohár bor mellett, vagy a dzsungelben sétálva. Megfürödve az óceánban, vagy a saját izzadtságomban az 50 fokban.

Hazajöttem, s bár még nem meséltem el mindent, mégis egyfajta összegzésre jutottam. A legtöbbet a fák szemén át láttam. Óriási, évszázados Entek. Sziklák, mozdulatlan öreg bölcsek, az idők kezdete óta őrzik egy-egy táj életét, egy egy nép álmát. 

Mennyi mindent láttak már. A történelem a lábaik előtt haladt el, számtalan jelentős eseménynek voltak tanúi. S mivel megszámlálhatatlan alkalommal láttak könnyeket, öröm és gyász könnyeit, már tudják, a könnyek felszáradnak. Újra és újra fröccsent rájuk vér, születés és halál vére, hát tisztán látják, a vér felszárad. A született meghal, a megholt teste elporlad. A szereplők vissza-visszatérnek, néha ugyanúgy, néha más alakban. A számtalan jelentős eseményről, melynek tanúi voltak, mind azt súgták nekem, egyik sem volt jelentős valójában. Persze ott és akkor igen, egy pillanatra, de a múlandó pillanaton kívül esve jelentőségét vesztette minden születés, és minden halál. 

S, hogy mire tanít ez engem? Újra és újra értékelni a múlandó pillanatot, de nem értékelni túl. Szeretni és szeretve lenni. Bízni, egy lapra tenni, s tudni, hogy a mindent vagy semmit vége végül is ugyanaz, bármi is az eredmény. Elvész a minden és elvész a semmi. Enyém a minden és enyém a semmi. 

Gyakorlatilag pedig ez mind arra jó, hogy amikor annyira fáj az élet, hogy a levegővétel is nehéz és legszívesebben üvöltve toporzékolnék, hogy adjátok vissza ami hiányzik nekem- nos ekkor rájuk gondolok. És megnyugszom. És amikor annyira boldog vagyok, hogy a lélegzetem is elakad, és legszívesebben énekelve ugrálnék egy napsütötte szénaboglyán, akkor rájuk gondolok, és megnyugszom. 

MINDEN RENDBEN VAN. 

Nincs az a fájdalom a ne enyülne és nincs az a boldogság ami örökké tartana. 

Problémát megoldani nem úgy kell, hogy ide nekem az egész katyvaszt és holnapra leszűröm, kipucolom, meg van oldva. Persze ez is lehetséges, de néha elég egyszerűen csak lépésről lépésre haladni a kijelölt irányban. Egy, egyetlen lépést mindig meg lehet tenni, s a következőt, az azt követőt. De egészben nézni az utat lehetetlen, mert az első kanyar eltakar minden mást, ami utána következik. 

Életem legmeghatározóbb találkozása tehát engem hozott össze velem. Jó fej vagyok, s mivel nincs más opció, 0-24-ben velem kell lennem, hát jobbnak látom őszinte és egészséges kapcsolatot ápolni velem. Nagyon sok időt, odafigyelés igénylek. Néha már én is unom magam, hogy nem bírom befogni a szám és soha, semmi sem elég ha rólam van szó. De persze a világ körülöttem forog, szóval megbocsátom, elnézem magamnak ezt a gyengeséget, néha hisztit, esetenként páváskodást. Mert az idő nagy részében egész értelmesen eltöltjük az időt. 

Divat mostanában az előtte-utána képek megosztása, most én is ezt tenném, de nem teszem. Semmi értelme, hogy feltöltsek ide egy képet a legrosszabb korszakomból. Ha valakit nagyon érdekel, annak szívesen megmutatom privátban. Az első képen félúton vagyok látható hozzám jövet, 2016. február 24.- körül. A második képen sokkal közelebb önmagamhoz, 2017. július 5. talán. Hogy honnan indultam, arra boruljon radír. S, hogy hová megyek? Haza. A szeretteimhez, a családomhoz, a fényhez. Az utam nem egyenes, kanyarok és bukkanók tarkítják, kalandos út az enyém.

Na, most vállon veregettem magam....

Mi a valóság? Mi az illúzió?

Képzeld el, hogy hajnal négykor, mint rendesen, felébredsz arra, hogy pisilned kell. Már rutinos vagy, tudod, hogy úgysem úszod meg, ki kell menni. Valamiért pontosan hajnal négyre van kalibrálva szervezeted. Kibotorkálsz a fürdőszobába, a legszükségesebb mozdulatokkal intézed a dolgot, nem szeretnél igazán felébredni. Ha ügyesen megtartod magad ebben a félálomban, pillanatok alatt újra elmélyülhetsz benne, amint a párnára ér a fejed.

Négy óra négy perc. Csörög a telefon. A szokatlan idõponttól egy kellemetlen érzés fészkeli be magát a gyomrod tájékára. Ismeretlen szám. Felveszed, egy férfihang a neveden szólít, helyeselsz, te te vagy. A kellemetlen érzés egyre nő. Arra kér, nyugodj meg, amitõl végképp magadhoz térsz. Érzékeid kiélesednek, hallod a hangján, hogy nem ez az elsõ hajnali telefonhívás az életében, és mindketten utálni fogjátok, ami ezután következik. 

- Kérem, fáradjon be a központi kórházba. A segítségére van szükségünk. Egy baleset áldozatát kell azonosítani. Nem, telefonon egyelõre nem mondhatok többet. A B épületben a recepción várni fogja egy kolléga.

Öltözni kezdesz, az agyad száguld. A férjed üzleti úton van, holnapra várod, pipa. Mármint ha vele történt volna bármi, nem kerül a központi kórházba, még csak nincs is az országban. A fiad a kollégiumban, az ország másik végén. Elvileg. A lányod a szobájában. Felszaladsz, hogy megnézd, hogy ha épp ébren lenne, szólj neki, elugrasz egy kis idõre.

Az ágy üres, rajta egy cetli: Átmentem a csajokhoz, nem akartalak felébreszteni. Szerintem nem alszok ott, de tudod, hogy van ez…  ☺❤ 

Megszédülsz, kifelé rohantadban megkapaszkodsz a kilincsben egy pillanatra. 

Négy óra tizenhárom. Kilenc perc telt el a telefoncsörgés óta, s ez a kilenc perc elég volt arra, hogy összeomolj, összekavarodj, s a félelem elborítson. Reszketõ kézzel indítod az autót, szerencsére lefullad. Szerencsére, mert a garázsajtót nem nyitottad fel, s ráeszmélsz, simán áthajtottál volna rajta. Nagy levegõ, tízig számol, gondolod, de még háromnál sem tartasz, már kikanyarodtál az utcára. Négy óra tizennyolc.

Mi a valóság? Mi az illúzió? Neked a félelem a valóság, a kellemetlen érzés a gyomrodban elviselhetetlenné válik, s mégis elviseled, nincs más választásod. Ami tény, hogy felhívott egy rendõr, és megkért, hogy menj be a kórházba, valakit azonosítani. Ez a valaki bárki lehet, élõ és holt is, ismerõs és ismeretlen is. Talán a férjed, a fiad vagy a lányod. Talán a fõnököd, aki épp tegnap mesélte, hogy minden iratát ellopták, s te, hogy felvidítsd, a magazin legutóbbi címlapját letépve ráírtad a neved, a telefonszámod, s, hogy „kezeskedem ezért az emberért”. Õ egy mosollyal zsebre vágta, még jól jöhet. Talán a legutóbbi interjúalanyod, a hajléktalan, akinek a kutyája azt az ügyes trükköt tudja, s akinek ebben a pillanatban semmi más nincs a zsebében, csak a te névjegyed. Talán, talán… Abban a pillanatban, amint odaérsz, meg fogod tudni, s a valóság leszûkül egyetlen, jól követhetõ nyomra. Addig azonban minden lehetséges valóság illúzió. S te gyötrődsz, ahelyett, hogy higgadtan megvárnád, míg tíz perc múlva minden kiderül. Te, s a világ túlnyomó része ebben az illúzióban él, elméleteket és félelmeket hizlalva. Abban a pillanatban, amint megtudod, kirõl is van szó, ennek megfelelõen elindítasz egy újabb lavinát. Ha a családod érinti, akkor így vagy úgy lesz, ha egy barátod, akkor amúgy, ha idegen, akkor emígy. 

A valóság a pillanat. Az adott pillanat. Minden más csak lufi hajtogatás. Ugyanakkor értsd meg, hogy minden egyes gondolat valóság. Teremtés. Minden gondolat él, és minden gondolat számít. A kimondott szó a leghatékonyabb teremtõ erõ. Minden lehetséges kimenetel létezik, s te választod meg, melyiket éled meg, s azt hogyan éled meg. Jobb, ha megfékezed hát száguldó elmédet, s arra koncentrálsz, amit igazán a magadénak szeretnél. Minden valóság, minden illúzió.