Életem eddigi legmeghatározóbb találkozása.

Magammal futottam össze. S mivel rengeteg időm volt velem, így végre volt alkalmunk egy csomó mindent megtárgyalni. Néha egy pohár bor mellett, vagy a dzsungelben sétálva. Megfürödve az óceánban, vagy a saját izzadtságomban az 50 fokban.

Hazajöttem, s bár még nem meséltem el mindent, mégis egyfajta összegzésre jutottam. A legtöbbet a fák szemén át láttam. Óriási, évszázados Entek. Sziklák, mozdulatlan öreg bölcsek, az idők kezdete óta őrzik egy-egy táj életét, egy egy nép álmát. 

Mennyi mindent láttak már. A történelem a lábaik előtt haladt el, számtalan jelentős eseménynek voltak tanúi. S mivel megszámlálhatatlan alkalommal láttak könnyeket, öröm és gyász könnyeit, már tudják, a könnyek felszáradnak. Újra és újra fröccsent rájuk vér, születés és halál vére, hát tisztán látják, a vér felszárad. A született meghal, a megholt teste elporlad. A szereplők vissza-visszatérnek, néha ugyanúgy, néha más alakban. A számtalan jelentős eseményről, melynek tanúi voltak, mind azt súgták nekem, egyik sem volt jelentős valójában. Persze ott és akkor igen, egy pillanatra, de a múlandó pillanaton kívül esve jelentőségét vesztette minden születés, és minden halál. 

S, hogy mire tanít ez engem? Újra és újra értékelni a múlandó pillanatot, de nem értékelni túl. Szeretni és szeretve lenni. Bízni, egy lapra tenni, s tudni, hogy a mindent vagy semmit vége végül is ugyanaz, bármi is az eredmény. Elvész a minden és elvész a semmi. Enyém a minden és enyém a semmi. 

Gyakorlatilag pedig ez mind arra jó, hogy amikor annyira fáj az élet, hogy a levegővétel is nehéz és legszívesebben üvöltve toporzékolnék, hogy adjátok vissza ami hiányzik nekem- nos ekkor rájuk gondolok. És megnyugszom. És amikor annyira boldog vagyok, hogy a lélegzetem is elakad, és legszívesebben énekelve ugrálnék egy napsütötte szénaboglyán, akkor rájuk gondolok, és megnyugszom. 

MINDEN RENDBEN VAN. 

Nincs az a fájdalom a ne enyülne és nincs az a boldogság ami örökké tartana. 

Problémát megoldani nem úgy kell, hogy ide nekem az egész katyvaszt és holnapra leszűröm, kipucolom, meg van oldva. Persze ez is lehetséges, de néha elég egyszerűen csak lépésről lépésre haladni a kijelölt irányban. Egy, egyetlen lépést mindig meg lehet tenni, s a következőt, az azt követőt. De egészben nézni az utat lehetetlen, mert az első kanyar eltakar minden mást, ami utána következik. 

Életem legmeghatározóbb találkozása tehát engem hozott össze velem. Jó fej vagyok, s mivel nincs más opció, 0-24-ben velem kell lennem, hát jobbnak látom őszinte és egészséges kapcsolatot ápolni velem. Nagyon sok időt, odafigyelés igénylek. Néha már én is unom magam, hogy nem bírom befogni a szám és soha, semmi sem elég ha rólam van szó. De persze a világ körülöttem forog, szóval megbocsátom, elnézem magamnak ezt a gyengeséget, néha hisztit, esetenként páváskodást. Mert az idő nagy részében egész értelmesen eltöltjük az időt. 

Divat mostanában az előtte-utána képek megosztása, most én is ezt tenném, de nem teszem. Semmi értelme, hogy feltöltsek ide egy képet a legrosszabb korszakomból. Ha valakit nagyon érdekel, annak szívesen megmutatom privátban. Az első képen félúton vagyok látható hozzám jövet, 2016. február 24.- körül. A második képen sokkal közelebb önmagamhoz, 2017. július 5. talán. Hogy honnan indultam, arra boruljon radír. S, hogy hová megyek? Haza. A szeretteimhez, a családomhoz, a fényhez. Az utam nem egyenes, kanyarok és bukkanók tarkítják, kalandos út az enyém.

Na, most vállon veregettem magam....

Notesz

Megtörölte az arcát, és belenézett a tükörbe. Ez a mai egy kivételesen pocsék napnak ígérkezett, ha lehetséges, szürkébbnek és nyúlósabbnak, mint az elmúlt néhány. Kifőtt a kávé. Cigarettára gyújtott, és tejjel enyhítette a ihatóvá a forró ébresztőt. Körömlakk, hajlakk - arcpír nem kell, hideg van. Végigsimította a harisnyáját, feltűzött haját látszólagos könnyedséggel borzolgatta.

- Mázli, hogy nem tudok rosszul kinézni. - Gondolta, miközben lekopogott a lépcsőn. Még egy értelmetlen nap, ami távolról sem hasonlít semmire, amit korábban szeretett volna. Mert ő csak egy kedves kis életet szeretne, muskátlikat és egy kövér macskát. Egy férfit, aki éhesen és fáradtan ér haza este, de egy olyat, aki nem tud elaludni anélkül, hogy megbeszélnék a napjukat. Akivel olvasni, játszani lehet, és akivel a hétköznap is élvezet. Ehhez képest egy idegen városban kopog a divatos sarkakon, látszólag beilleszkedve egy trendbe. Nem panaszkodik a bankszámlájára, nincs rá oka. Mindene megvan, ami ebben a létformában szükséges, bár semmivel sem több. Egy vasat sem hajlandó kidobni divatos és csillogó vackokra, most nincs itt az ideje. 

A Férfi azt mondja, még néhány hónap, talán egy év, és meglesz a kedves kis élet. És aztán? Nem olyan lesz, mint a karácsony? Amikor annyira várod, hogy mire eljön, észre sem veszed, hogy erre vártál? 

Karácsony. A Férfi talán nem is lesz itt. Talán megint közbejön valami, és ő egyedül tölti a szentséges éjt, meg a többit is. Közben milyen jólesően lehet szenvedni, és reménykedni - Istenem - néha azt hitte, ő csak ehhez ért egy kapcsolatból. A szenvedéshez és a reménykedéshez.

Eljátszott a gondolattal, milyen lesz, ha révbe érnek? Ha meglesz a Férfi, ha meglesz a kedves kis élet? Mi az ebben a férfiban, ami miatt több, ami miatt milliárd közt az egyetlen? Nem tudta, és most sem tudja megmondani, de ma nagyon fáradt és kiábrándult, nem akar ezen gondolkozni.

Leszállt a buszról, átvágott a hidegen is büdös aluljárón, fel a fényre, ez a város télen- nyáron szép. És büdös.

Két saroknyit kell még kopognia, mielőtt a csillogóan haszontalan irodába ér. Essünk túl rajta, éljük túl ezt a napot is. Ha olyan lesz, mint a többi, lesz ideje gondolkodni, és hátha ma rájön valamire, ami kibillenti ebből a holtpontból.

Hoppá, vagy essünk át rajta! Valaki fekszik a földön, de annyira el volt foglalva magával, hogy észre sem vette.

-Oké, kisanyám, ennyire nem lehetsz urbanizálódva- gorombította le magát halkan. Lélegzik, de nem válaszol, nincs kellemetlen szaga, nem kifejezetten ápolatlan - mi lehet vele? Kb. vele egyidős nő, nem alszik, eszméletlen. Mielőtt még kifejlődhetett volna valami önző városi gondolat a fejében, tárcsázta a mentőket. Csilli-villi munkatársai biztosan nem bánják, ha késik egy kicsit. Vagy talán be sem megy. Alig, hogy lerakta a telefont, a nő kinyitotta a szemét. Tekintetében világnyi távolság, ujjai szorítása gyenge - egy pillanat csak, s újra tovalebbent a tudata.

- Mi a franc van veled?? - Magában sikoltott, kifelé csak udvarias, bár kissé kétségbeesett szólongatás hallatszott. Senki nem állt meg mellettük, tovakopogó cipősarkakon zajlott a nagyüzem. Nem tudta megmondani, pontosan mikor, de a nő felhagyott a lélegzéssel. Profiként tette a dolgát, de a fejében csak úgy száguldoztak a segélykérő imák, közéjük néha belecsempészett egy-egy - hol van már az a kurva mentő???- dühös üvöltést. Persze, csak magában. A kiérkező orvos egy alig lélegző, térdelő nőt talált, és egy éppen, hogy élő, fekvő másikat. A fekvőt vették gondjaikba, persze, joggal, a térdelő pedig sírva bámulta a földet. A koszos járdán hűlt helye maradt csak, s egy aprócska notesz.

- Hová viszik? - megmondták, és elhajtottak. Felvette a noteszt, s belelapozott. Feljegyzések egy csillogó, dolgos hétköznapokkal teli életből. Ez a másik, ez boldog volt attól, amitől ő szenvedett. Az egyiknek étel, a másiknak ugyanaz- méreg. Ő most volt boldog, most érezte, hogy él. Tett valamit, aminek értelme és jelentősége van. A noteszbéli lány szerette a kamatlábakat, odavolt a görbékért és kimutatásokért, még a bevásárló listáit is statisztikázta.

Végignézett a ruháján, már nem elég csillogó, de arra jó lesz, hogy beadja a felmondását.

A férfinak megmondja, hogy nem vár tovább, nem játszik túlélésre. Nincs rá garancia ugyanis, hogy túlél. Fordított helyzetben a kamatlábas lány ki tudja, mit tudott volna tenni érte? Így, ebben a változatban azonban kölcsönösen visszaadták egymás életét.