Gondolatok, ezredszerre is a gondolatok

Ez is csak egy nap volt a többi között, nem különösebben meleg, átlagosnak mondható időjárással. Sétálni kelt kedvem. Elintéztem mindent, semmi kötelező feladat nem várt rám, hát gyalog indultam haza, húsz kilométer, tán még annyi se.

A buszon meleg lett volna, zaj és kosz. Egy fél óra alatt hazaérek vele, de minek? Nem kellett sietnem, nem várt senki otthon, s én sem vártam semmit a hazaéréstől. Talán majd stoppolok, ha elegem lesz, vagy felszállok később a buszra.

Mekkora mázli, hogy sosincs sok cuccom, gyakorlatilag a zsebeimben élek, vagy egy picike hátizsákban.

Kényelmesen bandukoltam az út szélén. Minden bokrát jól ismerem a tájnak, bár többnyire valamilyen járműből kitekintve csodálom. Egyszer, régen, még az akkor talán öt éves keresztlányomat vittem valahová busszal, tavasz volt, esetleg kora nyár. Zöldellő termőföldek és virágzó bokrok mellett suhantunk el:

-Még Sarkadon vagyunk, keresztanya?

-Már nem, most a két város között.

-Ez akkor mi, ha nem város?

-Ez Békés megye.

-És hol van Békés megye.

-Magyarországon.

-Keresztanya, milyen szép ez a Magyarország!
Ez azóta sem változott, Magyarország, s benne Békés varázslatos hely. Sokan mondják, akik hegyvidéken születtek, élnek, hogy szédülnek az Alföldön. Túl nagy, túl tágas, és unalmas. Én pedig csak nézek ilyenkor. Csodálattal adózom a hegyeknek, a teremtés szépségét tisztelem bennük, de nekem az Alföld egy pillanatra sem unalmas. Ha vezetek, s esetleg kicsit odalépek neki, a széles láthatár elmosódik, az útszéli fák hátrébb lépnek, az égen pedig magasan néhány madár köröz: Szabadság. Sétálva, biciklivel, vonattal- bárhogy élvezettel fedezem fel minden részét. A folyó gátján állva kitárul a végtelen, tényleg csak a dioptriák szabnak némi határt.

Ismerősök dudálnak, eszükbe sem jut felvenni, tudják már, van ez a különc szokásom, hogy sétálok. Majd ha akarok valamit, szólok, így gondolják, és igazuk van.

Lassan elérem a Fekete körös gátját. Nem a fáradtság kényszerít megállásra, hanem a vágy, hogy belevessem magam a vízbe. Néhány pillanatig tanakodom magamban, majd győz az élvezet, hazáig megszáradok. A lényegesebb ruhákat és a kicsi zsákot a parton hagyva belegázolok a vízbe. Sehol egy ember, ennyire még nincs jó idő, vagy talán mindenki dolgozik, nem tudom, de nem is hiányoznak. Furcsa bizsergés kerít hatalmába, a víz hideg, de kivételesen kristálytiszta. Itthon vagyok. Születésem óta bölcsőm és szeretőm a folyó, ez a folyó, átfut az agyamon, ha koporsóm lehetne is, nem haboznék... Majd prüszkölve úszni kezdek, arcom ellazul, mosolyom szívből árad. Szeretek élni.

-Helyes, van még elég dolgod...- szól egy halk hang a part felől. Megfordulok, de nem látom tisztán, ki az, hiszen a szemüvegem épp a lába mellett van, legalábbis úgy tippelem.

-Sejtem- mosolygok, és elindulok kifelé. Ez megint egy olyan véletlen lesz, amire érdemes figyelni.

Közelebb érve betájolom nagyjából az idegent. Kicsi néni-szerű lény, talán ember, vagy mesefigura, esetleg tündér. Boszorkány.

-Boszorkány, kedvesem. Az erdőben lakom, itt, nem messze. Üzent a Folyó, hogy megjöttél végre.

-Végre?

-Vártunk már rád, tudtuk, hogy jössz.

-Még én sem tudtam ezelőtt fél órával, hogy ma idejövök...

-Ne légy értetlen, kedvesem. Hallottál már ilyen legendákat, ma veled történik meg a mese, nem hiszed talán? Csalódott lennék...

-Persze, persze. Jó. Boszorkány vagy, és a Folyótól tudod, hogy itt vagyok. Gondolom, megjövendölték, hogy eljövök, és meg kellene oldani valamit, hogy megmeneküljön a Föld. Vagy esetleg a lelkem. Segíteni akarsz, vagy segítséget kérsz- ha már a legendák nyomán indultunk el, ezekre tippelek.

-Mindjárt más. Örülök, hogy gyorsan nyomot fogtál, de ne borítsuk be sztereotípiákkal az egészet. Ez a Te személyes meséd, rajtad áll minden, ami történik majd. Menjünk.

-Sötétedik, haza kellene mennem.- mondtam tétován.

-Minek? Vár otthon valaki? Vagy vársz valamit attól, hogy hazaérj?- szeme huncut szikrákat szórt, titoktalanul élvezte zavaromat. Hangosan felnevettem.

-Menjünk...

Elindultunk felfelé a folyóparton, még nem öltöztem fel, bár fáztam kissé, de szerettem volna valamelyest megszáradni.

-Ne zavartasd magad, vedd csak fel a ruháid, hamarosan odaérünk, majd a tűznél minden szépen megszárad.

Bólintottam, felöltöztem. Az évek ezt megtanították nekem, néha jobb csendben maradni, néhány kérdéssel könnyű tönkre tenni valami csoda lehetőségét. Úgyis meglátom. Előbb vagy utóbb, így vagy úgy, de valami biztosan lesz.

Egy nagy odvas fához értünk, azon keresztül léptünk be az ő világába. Még hogy dobjuk sutba a sztereotípiákat, mosolyogtam magamban. Bár, ha ez az én mesém, akkor a fa kötelező elem, most lépcsőnek kell következnie lefelé, egy kicsike fenyves, majd újra vízpart és tábortűz. Igen, így jöttek sorba egymás után, s a tűznél ismerős alakok ültek. Láttam már őket ezerszer, álmaimban és néha ébren. Néha felvillantak a való világban, egy szembejövőben, egy barátban.

Az őseim. Színes kavalkád, ma csak a nők jöttek el. Arcukat egytől egyig vörösre festi a tűz fénye, bár bőrük különböző árnyalatú. Indián asszony és indiai ősanya, fehér és fekete nagymamák, a világ változatos mintája folyik ereimben. Leülök a tűz mellé, kíváncsian nézem őket. Ők is ülnek, engem néznek, helyeslően bólogatnak.

Körbejár egy korsó, illatos főzet van benne, belekortyolok, meleg és fűszeres, talán édes is. Éhes vagyok, erre figyelmeztet gyomrom, ahogy utánakordul a leérkező lének. A mellettem ülő nő felnevet és egy tányért tesz elém, benne valami zöld, sárga, egy kis piros és szaft. Nem sikerül beazonosítani, életemben ilyet még nem ettem, gyakrabban kéne ősi vacsorákra járnom, fut át az agyamon.

-Hát miért nem teszed? Tudod, hol találsz minket. A fa ott van, ahol akarod, s ami fán túl van, neked állandó, míg meg nem változtatod.

-Úgy érted, jöhetnék bármikor?

-Eddig akárhányszor eljöttél, itt voltunk, nem?

-Persze, de azt hittem, tudjátok, mikor jövök, tudod, hogy talán előre be van jelentve.

-Nem szükséges, a lányunk vagy, tudunk rólad. Azt is tudjuk, amit magad elől rejtettél el.

-Mesélj, kérlek.

-Talán később, most fontosabb dolgunk van.

-Mi az?

-Választanod kell végre, élsz-e, létezel, vagy csak működsz egy szinten.

-Tudom, de nem tudok dönteni. Nem tudom, mi változna, ha igazán élni kezdenék. Nem tudom, milyen az igazi élet, Mindent képmutatásnak érzek, időhúzásnak. Hiábavalóság és időpocsékolás nagy dolgokat várni s tervezni. A titok a kis dolgokban van, apró hétköznapi részletekben. Talán majd egyszer az egész összeáll egy képpé.

-Mindenképp, de milyen képet akarsz?

-Most kezdjek aggódni egy jövőbeli kép miatt?

-Aki most vagy, amit gondolsz, mondasz és teszel, megadja a keretét annak, aki holnap leszel. Az élet holnapok sora. Sosincs vége. A létezést nem nagy dolgokban értem, hanem minden pillanatban. Mikor kezded el igazán gondját viselni az elmédnek? Tudod, hogy mennyire fontos, mégis hagyod a józanságod vakációzni menni, s aggodalmaskodsz, rágódsz, elméleteket gyártasz.

-A legtöbbször feleslegesen.

-Mindig feleslegesen. Nem mindegy neked, mi történik a világban? Hogy a másik mit gondol, tesz vagy mond? Min változtat? Rajtad nem változtat.

-Olyan, mintha már ezerszer hallottam volna ezt.

-Biztos csak véletlen- ezt kissé szemrehányó hangon, szinte morogva mondta valamelyikük.

-Jó, de akkor mit tegyek?

-Semmit nem kell tenned. Nem kell megváltoztatnod semmit a mindennapokban. Nem a tetteken van a lényeg. Gondold végig egy napod, mennyi időt töltesz tettekkel, és mennyit gondolkodással?

-Bakker. -ráncba szalad a homlokom. A kezem meg-megpihen, de az elmém, csaknem folyamatosan zakatol.

-Bakker bizony. Pontosan tudod, mennyire fontosak a gondolataid, most vedd őket szépen sorba. Ezek előre visznek téged? Az alapvető gondolkodásod nyugalmat, békét, szeretetet hoz az életedbe? Gazdagít? Boldoggá tesz? Biztonságossá varázsolod vele a létet? Fejlődésre serkent? Erősíti a kapcsolataid? Közelebb visz Istenhez? Mi volt például a legutolsó gondolatod, mielőtt Xara érted ment a folyóhoz?

-Szeretek élni.

-És hogyan jutottál el ehhez a gondolathoz?

-Nem tiltakoznék, ha el kéne mennem...

-Hmmm. Talán ezért lehet, hogy most itt vagy. Talán el kéne döntened, mész, vagy maradsz.

-Hisz itt vagyok.

-Kedvesem, ha itt vagy, az általában azt jelenti, hogy meditálsz, vagy valamilyen más módon idetalálsz, még sosem voltál itt fizikailag, nem emlékszel?

-Azt akarod mondani, hogy most eszméletlen vagyok?

-Nagyon hideg még a folyó.

-S mi van, ha nem maradok? Magamat ismerve megbánnám.

-Téged ismerve még inkább időpocsékolásnak tartanád.

-Ja, persze. S ha maradok, valóban csak annyi a dolgom, hogy boldog és szeretetteli gondolatokat nevelgessek?

-Csak? Ez olyan egyszerűnek hangzik. Valóban ennyire egyszerű lenne?

-Ha az lenne, most nem beszélgetnénk erről ezredszerre. Tehát ha maradok, érdemesebb lenne azt választanom, hogy értékes gondolatokat forgassak a fejemben.

-Igen, és a szívedben.

-Mi fog változni?

-Semmi. Minden. Meglátod.

-Fontos lehet, ha ennyiszer a számba rágjátok. Jó, megteszem. Köszönöm.

Sorban megöleltek, majd a folyóra mutattak: 

-Csak ússz egy kicsit.

Beléptem a vízbe, ruhástól, hiszen már rájöttem, valójában valahol a Körösben sodródom, a ruháim és a zsákom a parton, a szemüvegem is...- stop. Minden rendben van.

A parton tértem magamhoz, egy nő vigyorgott rám:

-Jót úsztál csillagom? Kicsit még hideg.

-Hideg. - Bólintottam. Felöltöztem, lestoppoltam egy buszt, és hazamentem. Minden megváltozott. Semmi sem változott. Meglátjuk, mi is változott. 

Budavári Bernadett: Sunny

Budavári Bernadett - Detti. Festő, varázsló, gyógyító, csoda. A barátom. A képeit látva kapukat nyitogatok a létezésre, alázattal lépek be rajtuk, s hálásan térek vissza a világából. 

Ahol megtalálhatjátok őket:

http://www.budavaribernadett.hu/