A teremtés szimbolikája - hogyan bizonyítja egy falevél, hogy az élet kezdet és vég nélkül való?

(Sokan és sokféleképpen járták már körül a témát. Ezzel kapcsolatban nincs új a nap alatt, ám azért én is lejegyeztem a saját személyes tapasztalataim egyikét.)

Láttatok-e már őszi erdőt? Egymás után lehulló leveleket? Egy pillanat, a levél szára elválik a fától, s megkezdi útját a föld felé.

Némelyek egyenesen, mintha damil mellett siklanának, kanyar és kitérő nélkül érik el a talajt. Mások kis köröket írnak le, s végül lágy ívben pihennek el. Aztán ott vannak a szélesen kilengők, ingamód csapódnak jobbra-balra, s hajszálpontosan oda érkeznek, ahová a többiek: A fa alá.

Vannak köztük sárgák, zöldek, barnák, pirosak. Lyukasak, fekete szélűek, pompázatos épek.

Ahogyan kérdés nélkül voltak levelek, kétség nélkül töltötték be tenyérnyi létüket, úgy érkeznek végül vissza az egészbe. Kérdés és kétség nélkül VANnak.

Földet érnek, majd típus, faj, anyag függvényében hamarabb vagy később - mind átengedik magukat az enyészetnek. Beleolvadnak a puha talajba, sejtjeik visszaáramolnak a bolygó keringésébe. Rögök lesznek, harmat, esőcsepp, karsztvíz, tölgyfa, csipkebogyó. Egy rendszer, mely kezdet nélkül teremti újra önmagát. Fejlődik, újabb és újabb változatokat hoz létre, ám az időben elhelyezni nem lehet. VAN. S mi legutóbb falevél volt, most csipkebogyó, legközelebb talán szarvas, vagy ember. Ami körbe megy, az körbe jön, s ez létünk egyik alapvető törvénye: Van, majd elporlad, felolvad, újrarendeződik. Amint minden falevél eléri a talajt, úgy minden lélek eléri a nagy egészet. Nincs más opció, mert az egészen kívül nincs semmi.