Napfürdő

Budavári Bernadett - Detti. Festő, varázsló, gyógyító, csoda. A barátom. A képeit látva kapukat nyitogatok a létezésre, alázattal lépek be rajtuk, s hálásan térek vissza a világából. 

Ahol megtalálhatjátok őket:

http://www.budavaribernadett.hu/

"Megjövök én az éjszakából

Megszületek a napra.."

Budavári Bernadett: Napfürdő /viasz/

Harmadik hete, hogy itt van. Egész pontosan ez a tizenkilencedik nap. A tizenkilencedik reggel madárdallal, szélsuhogással. Lassan újra betöltötte a béke. Lassan elhitte, hogy mindaz, ami történt, nem számít igazán. Nem tudja visszafordítani az időt, és nem tudja megváltoztatni a történteket. A legjobb döntés volt otthagyni a várost és kiszakadni a múlt szorításából. Már nem keresett felelősöket és nem kérdezte, mi lett volna, ha...?

Az első időszak maga volt a pokol. Már nem is emlékezett, milyen volt egyedül élni, és mellbevájó fájdalom volt szembesülni a ténnyel, egyedüllét és magány köszönőviszonyban sincsenek. Ez most magány volt, a legrosszabbik fajta: dühös, értetlen és érthetetlen magány. Néhány napig megpróbált tovább sodródni, azt remélte a mindennapok rutinja majd fent tartja valami életnek látszó áramlatban.

Hamar ráébredt azonban, hogy ez nem fog menni, ezek után semmi sem lesz ugyanaz. Döntenie kell, lépnie kell, és ehhez segítség kell. Eszébe jutott az a régi nyár, amikor az apja elment, és ő teljesen tanácstalanul, egyedül maradt. Az az egyedüllét termékenységet, válaszokat hozott akkor. Most is lehet, hogy ez lesz a megfelelő megoldás, bár rettegett tőle. Rettegett az éjszakáktól, attól, hogy démonai üldözni kezdik az erdőn át és végül egy hajnalon áldozatául esik önnön tébolyának. Ugyanakkor attól is félt, hogy ha marad, belefagy ebbe a mozdulatlan fájdalomba. Látta a körülötte élőkön, aki nem változtatott, az élőhalott lett, gondolattalan, szenvedélytelen, szürke pép. Nem volt mit veszítenie, ezért belevágott. Így is - úgy is a pokolban járt, hát már nem mindegy, ha mélyebbre megy benne?!

Összepakolta azt pár holmit, amit feltétlenül szükségesnek tartott. Bezárta a lakást, a kulcsot kedve lett volna egyenesen a folyóba dobni, de csak a kesztyűtartóig jutott vele, jó jöhet még. Ha visszatér. Ha. Ha pedig nem, akkor...

Apja régi kunyhója úgy állt ott, mintha egy mesebeli erőtér megőrizte volna félromlott tökéletességében. Elkerülték a vandálok és az állatok sem tettek benne kárt. Az ösvény, bár eldugott volt, de tavasz lévén meg-megmutatta magát. Rátalált a forrásra is, melyből ittak annak idején. Alatta egy kis öblöcskében összegyűlt a jéghideg víz, nyaranta gyakran fürödtek benne, most pedig kénytelen lesz, hacsak nem melegít vizet a régi kályhán. Áram nincs, térerő sincs, a legközelebbi emberlakta hely húsz kilométerre van. Bármi történjék is, itt bármi megtörténhet. Tanúk nélkül küzdhet meg démonjaival, s nyer vagy veszít - az idő jótékonyan eltakarja majd.

Az első hét leginkább egy drog okozta delíriumhoz hasonlított. A gondolatai ezerfelé szaladtak, meg sem próbálta leállítani őket. A feltörő fájdalom és düh nem engedett rendszert vinni az egyszerű napokba. Átengedett magán mindent, ha kellett üvöltve rohant az erdőn át, s ha kellett a jeges vízben mosta le félelemtől bűzös bőrét. A kibontakozó tavasz nem kényeztette el étellel. Amit hozott az kissé egyhangúvá vált egy idő után, ezért a nyolcadik napon fogott egy nyulat, megnyúzta és megsütötte a kunyhó előtt, nyársra húzva.

Ez volt az a pillanat, amikortól újra képesnek érezte magát a létezésre. Fájdalma alól előbújt erős és önálló énje, aki a jég hátán is- az erdő mélyén is- megél. A tizedik napon azt vette észre, hogy nem démonjai elől fut, hanem kedvtelésből, azért, hogy érezze a testében áradó életet. A tizenkettedik napon halat fogott. Borostája már-már szakállá avanzsált az arcán, körmei többnyire piszkosak voltak.

A tizenötödik napon énekelni kezdett, eszébe jutottak nagyapja regös énekei, a vele töltött telek, az arcára vetülő tűzfény, ahogy ragyogó arccal kieresztette a hangját, s csak dalolt neki, a kedvenc kisunokájának. Mennyire tökéletes volt akkoriban a világ. A visszaszivárgó verssorok között bujkált nagyanyja túrós buktájának illata, piros szélű köténye, melynek zsebében mindig akadt valami apróság, huncutság, finomság.

A tizenhetedik nap leült meditálni, csak késő délután állt fel, minden időn kívül esett, amit átélt. Arcán patakokban folytak könnyei, válla némán rázkódott, szeme pedig ragyogott. Mellkasáról mintha abroncs pattant volna le, hullott alá a neheztelés. Végre képes volt szabadon lélegezni.

Ezen a reggelen hamarabb kelt fel, mint a nap. Futott a hajnali sötétségben, majd megfürdött a kínzóan-frissítően hideg patakban. Tisza ruhát húzott, s mire a nap első sugarai elérték a tisztást, őt találták ott, erősen és egészen, mint talán még sosem ezelőtt. Kihúzta magát, mélyeket kortyolt a tiszta légből. Talpát csiklandozták a nedves fűszálak, arcát szelíd szellő simította végig, hajába borzolt és tovalebbent. Megvárta, míg a napfény tetőtől talpig megmosdatja, megszeretgeti és feltölti melegével.

Lassan megfordult, összeszedte a holmiját, kiseperte a kunyhót. Alaposan bezárta, a kulcsot visszatette évtizedes rejtekébe, s elővette azt a másikat a kesztyűtartóból.

2016.08.22