Az első kósza fénycsepp megjelent a szirmok szélén, s meglepődött: Rózsa? Decemberben?
Fagyos- harmatos virág volt, szégyenlősen húzta össze reszkető leveleit.
-Miért van még a nap is meglepődve? Pedig ő aztán mindent látott már, mindennél többet is... -A rózsa az rózsa, még inkább decemberben, hát büszkén húzta ki magát, s a napsugár lágyan melengetni kezdte.
Emlékezett sok száz, ezer rózsára világszerte, nem túl rég ringatta álomba őket a langyos szél a Föld túloldalán.
Ez itt, ez a kis magyar rózsa meg, épp csak, hogy felébredt, s milyen büszkén vacog a hidegben. Ilyen a fajtája, büszke és deli, makacs és erős.
Magyarok mindenütt vannak, szerteszét, bárhol - mosolygott a nap. Ez a nyakas nemzet, kifordítaná a sarkából a világot. Kár, hogy nincs neki...
Fagyos- harmatos virág volt, szégyenlősen húzta össze reszkető leveleit.
-Miért van még a nap is meglepődve? Pedig ő aztán mindent látott már, mindennél többet is... -A rózsa az rózsa, még inkább decemberben, hát büszkén húzta ki magát, s a napsugár lágyan melengetni kezdte.
Emlékezett sok száz, ezer rózsára világszerte, nem túl rég ringatta álomba őket a langyos szél a Föld túloldalán.
Ez itt, ez a kis magyar rózsa meg, épp csak, hogy felébredt, s milyen büszkén vacog a hidegben. Ilyen a fajtája, büszke és deli, makacs és erős.
Magyarok mindenütt vannak, szerteszét, bárhol - mosolygott a nap. Ez a nyakas nemzet, kifordítaná a sarkából a világot. Kár, hogy nincs neki...
Kedvtelve simogatta játékos sugaraival a dermedt
háztetőket, a kopasz erdőkben a szelet csiklandozta: szereti ezt az
országot.
Végül is mindegy, kinek ragyog, akkor is süt, ha értékelik, és akkor is, ha semmibe veszik. De ez a nép, ez más.
Réges-régen, amikor még gyalog, vagy lovon jártak, ezek tudták, hol a helyük a teremtésben. A Föld felett, az ég alatt, Isten részeként, emberfiakként éltek méltó életet.
Szépséges kapcsolatban az Elemekkel, tiszteletben a Természettel, alázatban a Renddel. Apáról fiúra adták tovább, mit szabad, mit lehet, és mi az, amit ugyan lehet, de sosem kellene. Rend volt a világ ezen részén, mert rend volt az emberek szívében...
Patyolat fehér ingek és lebbenő szoknyák szálltak a nap előtt, lovak sörénye lobogott, sólyom suhant.
Erre az emlékre a nap túlságosan is nekieresztette fényét, s néhány percig úgy ragyogott, mintha nyárdél lenne. Azok a sólymok, s azok a férfiak... Micsoda idők voltak...
(Azt hinnétek, a nap csak szenvtelenül ballag az égen körbe-körbe, a világ kezdete óta? Tévedtek, barátunk ő, szeretőnk, teremtőnk!)
A táltosok tudták, s a sólymok is tudták. Évről évre tisztelettel ünnepelték a fény születését, a sólymok első röptét, a tél békét hozó magányát. Ősz múltával hó terült a tájra, s még a legbékétlenebb is nyugton maradt a birtokán. Mire a hó elolvadt, s újra viszálykodhatott volna, többnyire rájött, hogy felesleges, hát nem bolygatta tovább.
Télelő havában, decemberben, eluralkodott a sötétség, s az áldott napfény csak loppal suhant át az országon, mint kedves vendég, kit tartóztatni nem lehet, de jöttére - várni is öröm.
Majd eljött a Napforduló: a Fény születése, a remény éledése.
Tűzzel, dallal, áldással és sólyomröptetéssel ünnepelték meg újra és újra ez új szövetséget fény és lény között, s a Tűz, s a Nap épp annyira kedvét lelte benne, mint az ember.
Már rég tovahaladt, de Napszívében még lobogott a láng és dobogott az ének, s aznap valahogy fényesebben vonult át az égen, s közelebb lopakodott - napról napra hamarabb jött és tovább maradt.
Ma épp ez a nap van- tűnődött el. A Napforduló napja, sok száz évvel az emlékek után, kíváncsian kutatott végig a tájon, Napszívében fellobbant a remény: új tüzek gyúlnak...
Suhanó járműveket látott, az óvatos szürkületben egy-két hópehely szállt alá. A városok fénybe borultak, mű szikrázat homályosította utolsó sugarait.
De valami más volt, megváltozott a levegőben. Szerte a vidéken hosszú hajú férfiak máglyákat raktak. Új tüzek gyúlnak! Dobokat melegítenek, és kisebb nagyobb körben énekelni kezdenek, mint régen.
Áldások és imák szállnak az ég felé, a Nap felé, s neki- bár szüksége nincsen rá -de jól esik. Napszívét melengeti, s búcsúzóul pazar alkonyattal ajándékozza meg e drága népet.
Egyik utolsó sugarával megsimogatja a büszke rózsa szép fejét, s ő mosolyogva, álmosan húzza össze leveleit
-Reggel találkozunk- suttogja a rózsa.
-Reggel hamarabb jövök - suttogja a Nap.
Végül is mindegy, kinek ragyog, akkor is süt, ha értékelik, és akkor is, ha semmibe veszik. De ez a nép, ez más.
Réges-régen, amikor még gyalog, vagy lovon jártak, ezek tudták, hol a helyük a teremtésben. A Föld felett, az ég alatt, Isten részeként, emberfiakként éltek méltó életet.
Szépséges kapcsolatban az Elemekkel, tiszteletben a Természettel, alázatban a Renddel. Apáról fiúra adták tovább, mit szabad, mit lehet, és mi az, amit ugyan lehet, de sosem kellene. Rend volt a világ ezen részén, mert rend volt az emberek szívében...
Patyolat fehér ingek és lebbenő szoknyák szálltak a nap előtt, lovak sörénye lobogott, sólyom suhant.
Erre az emlékre a nap túlságosan is nekieresztette fényét, s néhány percig úgy ragyogott, mintha nyárdél lenne. Azok a sólymok, s azok a férfiak... Micsoda idők voltak...
(Azt hinnétek, a nap csak szenvtelenül ballag az égen körbe-körbe, a világ kezdete óta? Tévedtek, barátunk ő, szeretőnk, teremtőnk!)
A táltosok tudták, s a sólymok is tudták. Évről évre tisztelettel ünnepelték a fény születését, a sólymok első röptét, a tél békét hozó magányát. Ősz múltával hó terült a tájra, s még a legbékétlenebb is nyugton maradt a birtokán. Mire a hó elolvadt, s újra viszálykodhatott volna, többnyire rájött, hogy felesleges, hát nem bolygatta tovább.
Télelő havában, decemberben, eluralkodott a sötétség, s az áldott napfény csak loppal suhant át az országon, mint kedves vendég, kit tartóztatni nem lehet, de jöttére - várni is öröm.
Majd eljött a Napforduló: a Fény születése, a remény éledése.
Tűzzel, dallal, áldással és sólyomröptetéssel ünnepelték meg újra és újra ez új szövetséget fény és lény között, s a Tűz, s a Nap épp annyira kedvét lelte benne, mint az ember.
Már rég tovahaladt, de Napszívében még lobogott a láng és dobogott az ének, s aznap valahogy fényesebben vonult át az égen, s közelebb lopakodott - napról napra hamarabb jött és tovább maradt.
Ma épp ez a nap van- tűnődött el. A Napforduló napja, sok száz évvel az emlékek után, kíváncsian kutatott végig a tájon, Napszívében fellobbant a remény: új tüzek gyúlnak...
Suhanó járműveket látott, az óvatos szürkületben egy-két hópehely szállt alá. A városok fénybe borultak, mű szikrázat homályosította utolsó sugarait.
De valami más volt, megváltozott a levegőben. Szerte a vidéken hosszú hajú férfiak máglyákat raktak. Új tüzek gyúlnak! Dobokat melegítenek, és kisebb nagyobb körben énekelni kezdenek, mint régen.
Áldások és imák szállnak az ég felé, a Nap felé, s neki- bár szüksége nincsen rá -de jól esik. Napszívét melengeti, s búcsúzóul pazar alkonyattal ajándékozza meg e drága népet.
Egyik utolsó sugarával megsimogatja a büszke rózsa szép fejét, s ő mosolyogva, álmosan húzza össze leveleit
-Reggel találkozunk- suttogja a rózsa.
-Reggel hamarabb jövök - suttogja a Nap.
