Ahol megtalálhatjátok őket:
http://www.budavaribernadett.hu/
 |
| BUDAVÁRI BERNADETT: TÁVOL /VIASZ/ |
Lábujjhegyen
lépkedett, furcsa, meghatározhatatlan anyagon át. Rétegek voltak,
egymáson finoman elcsúsztatva, ismerős és ismeretlen lények élő
lenyomatai. Egy pillanatra megállt egy James Dean mellkasát idéző
töredéken. Ujjával lágyan megérintette a helyet, ahol leginkább
a férfi arcvonásait sejtette, s az árny keze tétova mozdulatra
indult. Továbblépett, nem várta meg, mivé lesz - intés, érintés,
hívó- e, vagy küldő. Ma nem fontos, ez nem fontos. Nem is tudta,
miért állt meg. Szeretett volna a távolba nézni, felrepülni a
csillagok közé, s onnan vetni egy pillantást James Dean
mellkasára, és az egész kavargó tömegre.
Azok nem is
csillagok. Elsuhanó fénymaszatok lebegtek a kocsonyás égen. Az
nem is ég. Ha kicsit hunyorított, háborút és pusztulást látott,
ha tágabbra nyitotta a szemét, pulzáló élet vette körül.
Minden csak
nézőpont kérdése.
Lába alatt
lények sokasága. Ahol a jelenések leginkább halszerűek voltak,
ott a talaj is nedvesnek tűnt. Ahol nagymacskát idéző árny
lopakodott, mintha homokon járt volna, érezte a talpa alatt a
napsütést. Óvatosan haladt, fél szemével a lába elé lesett, a
másikkal a távolba tekintett, mintha arra várt volna, érte jönnek
a fények.
Tovább
lépkedett a törékeny matérián, legalábbis ezt hitte - de rá
kellett jönnie, hogy száll. Pusztán a repülés vágya okozhatta,
minden lépéssel magasabbra rúgta magát. Az alatta lüktető talaj
utánanyúlni látszott, s a fények a magasban közeledtek felé.
Az, amit eddig önmagának gondolt, hirtelen kitágult, átjárta e
furcsa világ minden rétegét, sejtjei együtt növekedtek és
változtak annak sejtjeivel. Egyetlen nagy egész lett, a teremtés
többé nem rejtegette titkait.
Annyit
hallott és olvasott róla: Minden egyszerre történik, egyetlen
pontban mozdul és áll az élet, s most végre megélte úgy, ahogy
az valójában van. Elégedetten hullámzott át-meg-át a
korszakokon, egyszerre járva be minden dimenziót, mindenütt
önmagával találkozva. Hosszan, kéjesen adta át magát a
létezésnek. Érzékei finoman vibráltak, mintha egyetlen óriási
bőrfelület lett volna a teremtésben, a legkisebb rezdülést is
érezte és értékelte, minden információ csúcssebességel futott
be hozzá, a zavar vagy tévedés legkisebb lehetősége nélkül.
Itt és most - suttogta benne egy hang,- s boldogan adta át magát
újra és újra a pillanatnak.
Próbálta
megtalálni a tapasztalás végét, de bármeddig is nyújtózott,
mindig volt még tovább. Egy pillanatra kizökkent, átsuhant rajta
egy vágy: Örökké.
Tehetetlen
csomóként zuhant a nedves masszába, majd beleolvadt. A következő,
ami feltűnt neki, a fájdalom volt, melyet a mentős okozott.
-Bordatörés
- gondolta, nincs újraélesztés bordatörés nélkül.
Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél
Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén
A semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok
/József Attila/
