Életem eddigi legmeghatározóbb találkozása.

Magammal futottam össze. S mivel rengeteg időm volt velem, így végre volt alkalmunk egy csomó mindent megtárgyalni. Néha egy pohár bor mellett, vagy a dzsungelben sétálva. Megfürödve az óceánban, vagy a saját izzadtságomban az 50 fokban.

Hazajöttem, s bár még nem meséltem el mindent, mégis egyfajta összegzésre jutottam. A legtöbbet a fák szemén át láttam. Óriási, évszázados Entek. Sziklák, mozdulatlan öreg bölcsek, az idők kezdete óta őrzik egy-egy táj életét, egy egy nép álmát. 

Mennyi mindent láttak már. A történelem a lábaik előtt haladt el, számtalan jelentős eseménynek voltak tanúi. S mivel megszámlálhatatlan alkalommal láttak könnyeket, öröm és gyász könnyeit, már tudják, a könnyek felszáradnak. Újra és újra fröccsent rájuk vér, születés és halál vére, hát tisztán látják, a vér felszárad. A született meghal, a megholt teste elporlad. A szereplők vissza-visszatérnek, néha ugyanúgy, néha más alakban. A számtalan jelentős eseményről, melynek tanúi voltak, mind azt súgták nekem, egyik sem volt jelentős valójában. Persze ott és akkor igen, egy pillanatra, de a múlandó pillanaton kívül esve jelentőségét vesztette minden születés, és minden halál. 

S, hogy mire tanít ez engem? Újra és újra értékelni a múlandó pillanatot, de nem értékelni túl. Szeretni és szeretve lenni. Bízni, egy lapra tenni, s tudni, hogy a mindent vagy semmit vége végül is ugyanaz, bármi is az eredmény. Elvész a minden és elvész a semmi. Enyém a minden és enyém a semmi. 

Gyakorlatilag pedig ez mind arra jó, hogy amikor annyira fáj az élet, hogy a levegővétel is nehéz és legszívesebben üvöltve toporzékolnék, hogy adjátok vissza ami hiányzik nekem- nos ekkor rájuk gondolok. És megnyugszom. És amikor annyira boldog vagyok, hogy a lélegzetem is elakad, és legszívesebben énekelve ugrálnék egy napsütötte szénaboglyán, akkor rájuk gondolok, és megnyugszom. 

MINDEN RENDBEN VAN. 

Nincs az a fájdalom a ne enyülne és nincs az a boldogság ami örökké tartana. 

Problémát megoldani nem úgy kell, hogy ide nekem az egész katyvaszt és holnapra leszűröm, kipucolom, meg van oldva. Persze ez is lehetséges, de néha elég egyszerűen csak lépésről lépésre haladni a kijelölt irányban. Egy, egyetlen lépést mindig meg lehet tenni, s a következőt, az azt követőt. De egészben nézni az utat lehetetlen, mert az első kanyar eltakar minden mást, ami utána következik. 

Életem legmeghatározóbb találkozása tehát engem hozott össze velem. Jó fej vagyok, s mivel nincs más opció, 0-24-ben velem kell lennem, hát jobbnak látom őszinte és egészséges kapcsolatot ápolni velem. Nagyon sok időt, odafigyelés igénylek. Néha már én is unom magam, hogy nem bírom befogni a szám és soha, semmi sem elég ha rólam van szó. De persze a világ körülöttem forog, szóval megbocsátom, elnézem magamnak ezt a gyengeséget, néha hisztit, esetenként páváskodást. Mert az idő nagy részében egész értelmesen eltöltjük az időt. 

Divat mostanában az előtte-utána képek megosztása, most én is ezt tenném, de nem teszem. Semmi értelme, hogy feltöltsek ide egy képet a legrosszabb korszakomból. Ha valakit nagyon érdekel, annak szívesen megmutatom privátban. Az első képen félúton vagyok látható hozzám jövet, 2016. február 24.- körül. A második képen sokkal közelebb önmagamhoz, 2017. július 5. talán. Hogy honnan indultam, arra boruljon radír. S, hogy hová megyek? Haza. A szeretteimhez, a családomhoz, a fényhez. Az utam nem egyenes, kanyarok és bukkanók tarkítják, kalandos út az enyém.

Na, most vállon veregettem magam....

Mi a valóság? Mi az illúzió?

Képzeld el, hogy hajnal négykor, mint rendesen, felébredsz arra, hogy pisilned kell. Már rutinos vagy, tudod, hogy úgysem úszod meg, ki kell menni. Valamiért pontosan hajnal négyre van kalibrálva szervezeted. Kibotorkálsz a fürdőszobába, a legszükségesebb mozdulatokkal intézed a dolgot, nem szeretnél igazán felébredni. Ha ügyesen megtartod magad ebben a félálomban, pillanatok alatt újra elmélyülhetsz benne, amint a párnára ér a fejed.

Négy óra négy perc. Csörög a telefon. A szokatlan idõponttól egy kellemetlen érzés fészkeli be magát a gyomrod tájékára. Ismeretlen szám. Felveszed, egy férfihang a neveden szólít, helyeselsz, te te vagy. A kellemetlen érzés egyre nő. Arra kér, nyugodj meg, amitõl végképp magadhoz térsz. Érzékeid kiélesednek, hallod a hangján, hogy nem ez az elsõ hajnali telefonhívás az életében, és mindketten utálni fogjátok, ami ezután következik. 

- Kérem, fáradjon be a központi kórházba. A segítségére van szükségünk. Egy baleset áldozatát kell azonosítani. Nem, telefonon egyelõre nem mondhatok többet. A B épületben a recepción várni fogja egy kolléga.

Öltözni kezdesz, az agyad száguld. A férjed üzleti úton van, holnapra várod, pipa. Mármint ha vele történt volna bármi, nem kerül a központi kórházba, még csak nincs is az országban. A fiad a kollégiumban, az ország másik végén. Elvileg. A lányod a szobájában. Felszaladsz, hogy megnézd, hogy ha épp ébren lenne, szólj neki, elugrasz egy kis idõre.

Az ágy üres, rajta egy cetli: Átmentem a csajokhoz, nem akartalak felébreszteni. Szerintem nem alszok ott, de tudod, hogy van ez…  ☺❤ 

Megszédülsz, kifelé rohantadban megkapaszkodsz a kilincsben egy pillanatra. 

Négy óra tizenhárom. Kilenc perc telt el a telefoncsörgés óta, s ez a kilenc perc elég volt arra, hogy összeomolj, összekavarodj, s a félelem elborítson. Reszketõ kézzel indítod az autót, szerencsére lefullad. Szerencsére, mert a garázsajtót nem nyitottad fel, s ráeszmélsz, simán áthajtottál volna rajta. Nagy levegõ, tízig számol, gondolod, de még háromnál sem tartasz, már kikanyarodtál az utcára. Négy óra tizennyolc.

Mi a valóság? Mi az illúzió? Neked a félelem a valóság, a kellemetlen érzés a gyomrodban elviselhetetlenné válik, s mégis elviseled, nincs más választásod. Ami tény, hogy felhívott egy rendõr, és megkért, hogy menj be a kórházba, valakit azonosítani. Ez a valaki bárki lehet, élõ és holt is, ismerõs és ismeretlen is. Talán a férjed, a fiad vagy a lányod. Talán a fõnököd, aki épp tegnap mesélte, hogy minden iratát ellopták, s te, hogy felvidítsd, a magazin legutóbbi címlapját letépve ráírtad a neved, a telefonszámod, s, hogy „kezeskedem ezért az emberért”. Õ egy mosollyal zsebre vágta, még jól jöhet. Talán a legutóbbi interjúalanyod, a hajléktalan, akinek a kutyája azt az ügyes trükköt tudja, s akinek ebben a pillanatban semmi más nincs a zsebében, csak a te névjegyed. Talán, talán… Abban a pillanatban, amint odaérsz, meg fogod tudni, s a valóság leszûkül egyetlen, jól követhetõ nyomra. Addig azonban minden lehetséges valóság illúzió. S te gyötrődsz, ahelyett, hogy higgadtan megvárnád, míg tíz perc múlva minden kiderül. Te, s a világ túlnyomó része ebben az illúzióban él, elméleteket és félelmeket hizlalva. Abban a pillanatban, amint megtudod, kirõl is van szó, ennek megfelelõen elindítasz egy újabb lavinát. Ha a családod érinti, akkor így vagy úgy lesz, ha egy barátod, akkor amúgy, ha idegen, akkor emígy. 

A valóság a pillanat. Az adott pillanat. Minden más csak lufi hajtogatás. Ugyanakkor értsd meg, hogy minden egyes gondolat valóság. Teremtés. Minden gondolat él, és minden gondolat számít. A kimondott szó a leghatékonyabb teremtõ erõ. Minden lehetséges kimenetel létezik, s te választod meg, melyiket éled meg, s azt hogyan éled meg. Jobb, ha megfékezed hát száguldó elmédet, s arra koncentrálsz, amit igazán a magadénak szeretnél. Minden valóság, minden illúzió.

Megöregszünk majd

Következzék egy kis el- és leszámolás. Megint elmegyek, új fejezetet nyitok. A könyv nem ér véget, de a lapok pörögnek. Szép volt ez az év, szép volt ez az élet, s a legnagyobb részét magam mögött hagyom. Nem azért, mert nem számít. Való igaz, hogy mindezek nélkül nem lennék az, aki vagyok. De mindennapi jelentősége a legtöbb eddigi dolgomnak nincs, nem lesz. Hát, szevasztok tárgyak, helyek, emberek, szokások. 

Elég sok időt töltöttem idős emberekkel, s mivel édesapám megtanított, hogy ne legyek szamár, és más kárán is megtanulhatok egy csomó mindent, hát a legtöbbjüket jól kifaggattam, milyen dolog is az élet. A kedvenc kérdéseim:

- Ha elölről kezdhetné a mai eszével, mindent ugyanígy tenne?

- Mi az amit a legjobban megbánt?

- Ha csak egy tanácsot adhatna, mi lenne az?

- Mi az amire a legszívesebben emlékszik?

Egyszerű kérdések, de számomra mégis jelentősebbek, mint, hogy:

- Hányszor tetszett használni az életben a logaritmust?

- Mi Kazahsztán fővárosa?

- Hol írták alá a az ENSZ alapító okiratát? (Tudjátok, a lap alján...) 

Nem én vagyok az első ember a történelemben, akit ez a kérdéssor foglalkoztat, azt hiszem, korábban brit tudósok is elővették már a témát. Az a tapasztalatom, hogy megöregedni szívbéli kérdés. A vidám szívű emberek fiatalok maradnak. Akik szeretettel élik az életüket, mindig találnak rá okot, hogy tovább menjenek, hogy boldogok és elégedettek legyenek. Az élet vége felé átértékelődnek a történtek. Vagy inkább egyfajta kiértékelés zajlik, aranymosás. S ami fennmarad a szűrőn, érdemes rá, hogy elmondják. Nekünk pedig megéri meghallgatni, és megéri meghallani. Még senki sem ment el innen élve, azt mondják. Szerintem még senki sem maradt itt... de mindegy, a fontos, hogy az előttünk járók már megannyi buktatót megismertek, érdemes odafigyelni rájuk. Nem élték meg a mi életünket és a mi hibáinkat nekünk kell elkövetni, ez igaz. De lagalább az ismert gödrökbe ne lépjünk újra meg újra. 

Következzenek hát a válaszok:

- Ha elölről kezdhetné a mai eszével, mindent ugyanígy tenne?

Csaknem egyértelmű NEM a válasz erre a kérdésre. Alig néhány ember, s csak egyetlen házaspár mondta, hogy igen, újrakezdené bármikor, ugyanígy. A házaspárokat egymástól függetlenül szoktam kérdezni. Ez a két kis öreg több, mint ötven év házasságot követően még a levegőt is egyszerre vette. A bácsi már jócskán nagyot hallott, s a néni megvakult. Egymás szeme és füle voltak, igények és álmok egy ideje nem jártak kísérteni hozzájuk, s hálát adtak minden pillanatért, amit még együtt tölthettek. Gondoskodó szeretetben élték le ezt az életet. A tánciskolában ismerkedtek meg, s elmondásuk szerint azóta is az a titok, hogy a bácsi vezet. De a néni hagyja, hogy vezessen...

A legtöbben azonban nem kezdenék újra ugyanígy. Az általam megkérdezettek túlnyomó többsége úgy érzi, hibázott.

- Mi az, amit a legjobban megbánt?

Ezek az emberek kivétel nélkül meg akartak felelni valakinek, s nem saját maguknak. A szüleik, a falu, a közösség, a párjuk elvárásai szerinti életet választottak. Vagy, ami még rosszabb, azt gondolták, hogy ezt várják el tőlük, s meg sem próbálták követni a saját álmaikat. Ez azért szomorú, mert leéltek egy életet úgy, hogy végig valaki mást tettek érte felelőssé. S tudod, ahogy a papírvékony, öreg kézen átsejlő vénákban surranó vér lüktetését megláttam, ahogy a fáradt szemekben egy-egy vadabb láng lobbant, elhittem és ma is hiszem, megtanulták a leckét. Mégegyszer nem fogják átadni az irányítást. S ha így van, akkor ez sem volt elpocsékolt élet. Persze, sosem az...

- Ha csak egy tanácsot adhatna, mi lenne az?

Ebből következik, hogy a tanács mindannyiuktól az volt, kövesd a szíved szavát. Dolgozz kevesebbet, mert végül úgyis minden megoldódik, nem kell erőlködni vagy megszakadni. Lazíts, és élvezd amiért megdolgoztál. A boldog emberek ezt tették, nekik bevált, hát persze, hogy ezt javasolták nekem is. A boldogtalanok pedig ráébredtek, hogy ezt kellett volna tenniük, hát persze, hogy ezt javasolták nekem is. Hogy ne lépjek bele a már ismert és alaposan körbe táblázott gödörbe. Köszönöm, ezt megfogadtam, és mondhatom, ez a legjobb tanács. Ha rám hallgatsz, azt teszel, amit csak akarsz. De merd felismerni és felvállalni, mi is az, amit valójában akarsz.

- Mi az amire a legszívesebben emlékszik?

Szeretet. Gyerekkori pillanatok, játékok, sikerek, szerelmek. Születések, esküvők, lopott csókok. Édes kudarcok, melyek inkább csak azért számítanak, mert legalább megpróbálták őket. Mosolyok, kedves nők és udvarias férfiak. Táncok, bálok, egy jó könyv. Szeretetre emlékeznek szeretettel az emberek. 

Cak a minap volt egy nagyon helyes ügyfelem, felhívtam, hogy eladjak neki valami kedves, szép, ámde tökéletesen haszontalan holmit. Jót beszélgettünk, egyszer csak kiderült, hogy a férfiember kilencven éves. Egy izgalmas, pezsgő, színes telefonbeszélgetést folytattam vele. És megadta az e-mail címét. Holnap visszahívom... Olyan hangja volt, mint Koncz Gábornak 48 évesen.

A kép a Szerelempatak c. filmből való, ajánlom szeretettel megtekintésre

Persze, attól, hogy valaki hosszú életet él, még nem válik szentté. Megvan mindenkinek a maga kis stiklije, titka és tanulsága. S persze mindig megvan a módja, hogy megtaláljuk az utat egymáshoz, a testi örömökhoz. Az ember huncut, az ember szerelmes, az ember szenvedélyes, s ez minden életkorban igaz. S ez a titka többek között a hosszú, boldog életnek. Test-lélek-szellem egysége. Jó étel a testnek, jó szex, elég mozgás, jó táplálék a szellemnek és a léleknek. Igaz barátok, kihívások, sikerek és ünepek. 

Nos, ígyképpen összegezve és megbölcsülve vágok neki a következő indiai utamnak hamarosan. Nem vagyok ugyanaz, aki tavaly ilyenkor a Kalkuttából New Jaipalguriba tartó vonaton várta a reggelt. India sem lesz most ugyanaz. A szerelmem iránta, s a kíváncsiságom azonban mit sem csökkent...

Tengerfény

Budavári Bernadett: Tengerfény (viasz)

Budavári Bernadett - Detti. Festő, varázsló, gyógyító, csoda. A barátom. A képeit látva kapukat nyitogatok a létezésre, alázattal lépek be rajtuk, s hálásan térek vissza a világából. 

Ahol megtalálhatjátok őket:

http://www.budavaribernadett.hu/

Ilyen lehetett az az éjjel is, amikor Jézus átsétált a tavon. Csillagos ég alatt ringott a hajó, a partról még hallatszott a madarak éji dala. A fűszeres levegő nem engedte őket aludni, az érzékeiket borzolgatta. Lágy füttyök és izgatott énekek szálltak a víz felett. A halak fel-felcsobbantak, majd játékosan zúgtak alá a mélybe. Egyszer csak feltámadt a szél, a madarak elhallgattak, a víz lassan fodrozódni kezdett. Előbb játékosan, majd erejét fitogtatva csapódott a bárka oldalának. Mind riadtan néztek össze. Bár többen közülük régóta halásztak, s csak néhány hete éltek szárazföldi, gyalogos életet, ez most váratlan volt. Egész nap a tanításokat hallgatták, és a tömeg zsongása visszhangzott elméjükben. A szívük pedig tele volt a Mester szavaival. Nem álltak a helyzet magaslatán, amikor meglepte őket a vihar. 

Gyorsan beindult az évtizedes automatizmus, a pillanatnyi pánik felett átvette az irányítást a rutin. A hajó jó kezekben volt, biztonságban. De az a pár pillanat megmutatta nekik, mennyi változást hozott az elmúlt néhány hét. Jézus nélkül árvának, meztelennek érezték magukat. Olyan könnyű volt megszokni, hogy az Ő kezébe tették le az irányítást. Jézus pedig jó vezető volt, türelmes és következetes tanár. Bár vitathatatlanul sokat tanultak tőle, azt azért még ők is érezték, hogy, hogy néha igencsak fafejűen viselkednek vele. Rajta azonban sosem látszott, hogy elégedetlen volna. Talán egyszer-kétszer kifakadt, főleg ha kételyt vagy komoly értetlenkedést tapasztalt köztük, de leginkább tudomásul vette, hogy jelenleg ebből a csapatból kell kihoznia a legtöbbet. Végül is, Isten nem téved, s ha ő mondja, akkor ezek a megfelelő fickók… S hirtelen ezek a kemény fickók rájöttek, hogy anyátlan, felkészületlen árvák nélküle. 

Amint meglátták közeledni a vízen, a megkönnyebbüléssel együtt egy újabb szorongató érzés támadt: A vízen?? Az nem lehetséges. Még akkor sem, ha Ő maga a… Na várjunk csak, még akkor sem? Péter, a legkíváncsibb, a leglelkesebb, esetleg legmeggondolatlanabb tanítvány gondolkodás nélkül ugrott, s ragadta nyakon a lehetőséget. Üvöltő szél ide, háborgó víz oda, ő most járni fog rajta. „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy menjek oda hozzád!” „Jöjj!” S ment. Elméje vadul vágtatott: Ezt nem hiszem el, ezt nem hiszem el,- hajtogatta, s Jézus mosolyogva felelt magában: „Legyen neked a te hited szerint.” Kő nem süllyed olyan határozottan, ahogy Péter merült a háborgó vízbe. Segítségért esdekelt, s a Mester egy határozott mozdulattal a hajóra segítette. „Kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Péter nem volt benne biztos, de mintha a Mester szeme sarkában nem haragos, inkább huncut szikra lobbant volna, miközben rákiabált, s elült a vihar. 

Mindannyian leborultak előtte, „Valóban Isten fia vagy!” Ő felnézett az ég felé, s csak halkan súgta, szinte csak magának: - Én tudom… De ti mikor fogjátok végre megérteni, mit is jelent ez valójában? – S ezzel lefeküdt, elpihen a hajó végében. Tekintetét a végtelen kékbe, bársony sötétbe merítette. 

Szóval, az az éj is egy ilyen éj lehetett. Hallod a madarakat? S hogy suhog a szél? Szinte érzem, ahogy a csillagfény megperzseli a bőröm. Ma este ne hajózzunk ki, maradjunk a kikötőben. M este bármi megtörténhet.

Születések

Budavári Bernadett: Át/v/érzések (viasz)

Budavári Bernadett - Detti. Festő, varázsló, gyógyító, csoda. A barátom. A képeit látva kapukat nyitogatok a létezésre, alázattal lépek be rajtuk, s hálásan térek vissza a világából. 

Ahol megtalálhatjátok őket:

http://www.budavaribernadett.hu/

- Nagyon szép kislány voltam, sokan mondták, és anya rá is tett, mindig olyan ruhát adott rám, ami illett egy szép kislányhoz. Szerettem játszani a többi kislánnyal, babáztunk és kergetőztünk, a hajunk szállt és pörgött rajtunk a szoknya. A templomban énekeltünk, csengőn, és azt hiszem inkább hangosan, mint szépen. Most is szeretek énekelni, sok viharon átsegített már a dal, kincsem. Tudod, ha énekelsz, nem tudsz félni, kisimul a lelked. Ez épp ide illik, hallgasd csak… Föld anyánk kérünk, engedj újra élnünk, megszülethessünk, gyermeked lehessünk…

- Nagymama, ez segít?

- Segít drágám, énekelj velem. Elég, ha dúdolsz, és lélegzel. 

…

- Jobb most? Megdolgoztat ez a kislány. Anyád könnyen jött, nagyapád csak rám nézett, ez elég volt, hogy megfoganjon. Lélegezz, kincsem! Fene ezt a huszonegyedik századot, egy kis hó megbénítja az egész világot. Ilyen havazásban születtél te is, de apád nem félt kocsiba ülni. Nem volt még GPS meg ABS, meg ezek a dolgok kincsem, de tudta, hogy ha lassan is, azért odatalál a kórházhoz veled. Időben érkeztél, épp beértetek a szülőszobára. Nem ezen múlt, anyádnak mennie kellett már. Tudod, elmeséltem, beteg volt és gyenge. Csak arra várt, hogy te biztonságban légy. Egy csoda vagy, már az is csoda volt, hogy megszülettél, ne félj drágám, most minden más és minden rendben van.

- De nagymama, én nem így akartam! Kórházban kellene lennem, Péterrel együtt, aki fogná a kezem, és az orvosom mondaná, hogyan tovább! Nagymama, félek…

- Kicsim, most ne pazarold az erőd pánikra. Ezek a tehetetlenek nem képesek letakarítani az utat, Péter pedig jobban teszi, ha vigyáz magára és nem indul útnak. A mentő jön, amint lehet drágám. Addig pedig megoldjuk, jó? Mit szeretnél, mire van szükséged? Sétálj kicsit, vagy térdelj le. Ha nem lennél rá képes, akkor nem lennél itt. Megvan benned az erő és a képesség hozzá, hogy végigcsináld. És, drágám, nincs más választásod…

- Nagymama, én erre nem állok készen!

- Ejnye, drágám. Gondoltál volna erre, mikor odabújtál a férjedhez!

- Jaj, mama, ne nevettess. 

- Kicsim, ha nem lennél rá képes, nem lennél itt, már mondtam. Több van benned, mint gondolnád. Akartátok ezt a kislányt, és ő épp most szeretne találkozni veled. Hát fogadjuk szeretettel. Az én időmben ez volt a normális, kislány koromtól fogva sok születést láttam, embert és állatot is segítettem. S ha gond volt, az legtöbbször olyasmi volt, amit az orvosok sem láttak volna előre. Lélegezz, kicsim. Az a sok edzés, a jógaórák, a meditációk, amit tanultál, nem voltak hiába, ugye kincsem? Ha jól emlékszem, szülés felkészítő tanfolyamra is jártatok. Te csak tedd, amit tenned kell, és engedd, hogy segítsek. 

- Ennyire egyszerű lenne? Akkor miért olyan ijesztő?

- Ijesztő, hogy édesanyád nem jött haza a születésed után, igaz?

- Tudom, hogy nem tehetek róla, de igen, mama, ez ijesztő.

- Veled minden rendben van, egészséges vagy és a kislányod is az. Az is ijesztő, amit a világ kommunikál a szülésről. Hallottál elég rémes történetet, azt hiszem.

- Igen, mama. A tévében és az újságokban, és a neten böngészve nem sok megnyugtató sztorit hallani. 

- A megnyugtató sztorikat nem teszik közhírré, az unalmas, nincs hírértéke. Most képzelj el egy címlapot: Egy nő terhes lett, majd megszült. Pont. Ezt egy vállrándítással elintézed, ezért nem fogsz megvenni egy újságot. Szóval emiatt se aggódj, sokkal több szép és csendes születés van, mint gondolnád. Nézd, mindent ide készítettem. Tegyek fel neked zenét?

- Ó, az jó lesz. Az segít, Beethovent, kérlek. Ooooooooohhhhhhhhhhuuuuuuuu. 

- Ügyesen csinálod. Csak add át magad a zenének, és figyelj befelé. Érezni fogod, mikor kell lazulni és mikor feszülni. 

- Mama, mindjárt megszületik a kislányom…

Ami ezután történt, a világ legszebb, és legtermészetesebb dolga volt. Tanújává vált a barokk állóóra, s a családi képeken mosolygó alakok együtt szorítottak, hogy minden rendben legyen. Az Ásító inas replikája az előtérben szemérmesen elfordult, s úgy fejezte be végre másfél évszázada húzódó sóhaját. Anna maga sem hitte egészen, de ősanyái ereje megtalálta őt, beléköltözött mindaz a tudás és hatalom, melyet Isten valaha is a nők rendelkezésére bocsátott. Három nő közös összefogása kifordítja a világot a sarkából… vagy világra segít egy új életet. Az élet tökéletes játéka, rendezése volt ez. Mintha minden, ami korábban történt, felkészülés lehetett volna erre az egyetlen hófödte estére. Nagymama tökéletes dúla, gyors és ügyes kezű bába volt. Anna úgy mozgott és lélegzett, ahogy a legjobbnak érezte, s ez bevált, ez elég volt, ennél több nem kellett. Önfegyelmének köszönhetően nem engedte magát kizökkenni a folyamatból, minden erejét és figyelmét testére és kislányára koncentrálta. Alina együttműködött az őt váró, segítő erőkkel. Meglepően könnyen bújt elő, dédanyja féltő kezei közé pedig halkan simult. 

- Mama, miért nem sír?

- Miért sírna, nem bántotta senki, néz, csak pislog rám, egyem is meg. 

„Isten hozott a világon, Alina! Tudd meg, hogy szeretünk és segítünk utadon! Lelkednek mondom ezt, lelkemből szólván, abból a részemből, amely örökkévaló.”

- Mama, ez gyönyörű…

- Idézet az egyik kedvenc könyvemből. Fogd meg angyalkám, felveszem a telefont. 

…

A belépő mentősök elégedetten nyugtázták, hogy a munka neheze el van végezve. Ellátták az újszülöttet és az édesanyát, majd egyeztettek a kórházzal, és kritikus útviszonyokra hivatkozva eltekintettek a beszállításuktól. Még egy aprócska korty pálinkát is megittak az új családtag egészségére. Valahol az égen egy csillag ragyogott fényesen. Egy nő várandós volt, majd megszülte gyermekét. Pont.

Deadly voyage - Szertefoszlott álmok

Megint egy kedvenc témám, határok és emberi jogok témakörben. Egy film arról, hogy kilenc elkeseredett fiatal afrikai férfi mindent hátrahagyva felszökik egy teherhajóra, hogy eljusson álmai földjére, Európába. Ez 1992-ben történt. Megtalálták őket, nyolcat közülük különös kegyetlenséggel (hmm, számomra a kegyetlenség egyre különösebb...) megöltek, az egyetlen túlélő, Kingsley Ofosu ma otthon él, Ghánában. Nem az a baj, hogy ez egyszer megtörtént. Néha történnek dolgok, amik tanító erejűek lehetnek. Tulajdonképpen nincs is semmi baj. Csak lázad bennem az igazság, az, hogy tudom, ennél jóval több az ember. Azokat, akik elhagyják az otthonukat és a családjukat, a félelem vezérli. Félelem a háborútól, az üldözéstől, és bár Ghána - Istennek hála - egy békés és fejlődő ország, de akkor és ott ők attól féltek, hogy a családjuk sosem fog kitörni a nyomorból. Mindenki, aki elhagyja az otthonát, fél. Fél attól, ami otthon várna rá, és attól, amit az ismeretlen hozhat. De néha ez az ismeretlen kecsegtetőbb, mint a jól ismert, biztos szenvedés. Mert az a férfi, aki nem tud enni adni a gyerekének, az szenved. Akit a hite miatt üldöznek (a XXI. században, igen), az szenved. És aki úgy száll be egy hajó/repülő/kamion rakterébe, hogy talán utoljára látta a szülőföldjét, az nagyon szenved. De, hogy ennél egyszerűbben közelítsük meg, engem is a félelem hajtott, amikor elmentem Indiába. Attól rettegtem, ha azt a lehetőséget kihagyom, akkor sosem, soha többé nem fogok elindulni. Akkor élve eltemettem volna magam. Persze, lehet, hogy ez végül nem következett volna be, de belülről nagyon úgy nézett ki. 

Van valami Európában, amitől vonzó. Ez a film 25 éve történt eseményeken alapul, és a mai napig jönnek, áradnak ide az emberek a világ minden tájáról, mert itt majd jó lesz. Amerikában pedig egyenesen nagyon jó. Kurva jó a marketingünk, ha még mindig tartja magát ez a tévképzet. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Kingsley - a legutóbbi, 2007-es The Guardian cikk alapján szólva - megtett mindent, hogy letelepedjen Franciaországban, de nem sikerült neki, és most (akkor, 2007-ben) Ghánában él, csaknem azon a színvonalon, ahonnan indult. Eladta a filmes jogokat, de nem fizették ki neki a teljes összeget. A Francia állam százezer euró kártérítést ítélt neki, de sosem kapta meg. Ha találkozok vele, megkérdezem, megérte-e?

És a másik oldal, a befogadó (nem befogadó) fél. Mi. A befogadó FÉL. FÉL attól, hogy ha keverednek a kultúráink, attól szegényebbek leszünk. Fél attól, hogy ha keveredik a DNS-ünk, azzal alantasabbak leszünk. A hatalom attól fél, hogy ha a szabad, bátor és tisztalelkű emberek lesznek többségben, akkor többé nem lesz szükségünk rájuk- és ezt végre fel is mernénk vállalni.

Azok, akik azon a teherhajón agyonverték, lelőtték, félholtan/holtan a viharos tengerbe dobták a potyautasokat, attól féltek, hogy, ha menekültekkel a hajón érnek partot, akkor elveszítik az állásukat. Ha többé nem mehetnek tengerre, és máshoz nem értenek, akkor a családjuk szenvedni fog, nélkülözni. Hmm, a motiváció ugyanaz. Mindkét oldal a jobb élet reményében cselekedett. A tiszta végeredmény: A halott afrikai férfiak családja nem került jobb helyzetbe, és még a fiukat is elvesztették. A legénység tagjai 20 évet kaptak fejenként, a kapitány és az első tiszt életfogytiglant. A családjuk nélkülözte mind őket, mind a jövedelmüket. Kingsley egy irgalmatlan nagy kör és rengeteg próbálkozás után ugyan, de a kiindulópontnál van. Ezek a tények.

Szeretném azt hinni, hogy áldozatuk mégsem volt hiábavaló. Ezt a filmet milliók látták már, és szeretném azt gondolni, hogy volt köztük olyan, akinek hatott az értékítéletére.

A kérdés azonban nem oldódott meg. Nevezzetek álmodozónak, de van megoldás, és ez a megoldás az egyenlőség. Minden ember egyenlő, és ezt rajtam kívül már nagyon sokan hangoztatták. De ne is higgyetek nekem, higgyetek a szíveteknek.

És mi lesz a kultúránk megőrzésével? Őrizzük meg önmagáért, és ne a többi kultúra ellen.
Hogy mi lesz a gazdaságunkkal? Mert, most dübörög? Nevetnem kell. 

Az ápolónői fizetésemből sosem tehettem volna egyetlen lépést sem, még akkor sem, ha a legkorrektebb munkahelyen dolgoztam, a legegyenesebb főnökkel. Ő azonban nem volt saját maga vagy a cég ellensége, kifizette a mi jár, és egy petákkal sem többet. Itt megélni: nem alkalmazotti bérekből, vagy a menekültek kitiltásából lehet. Baromság. Minden magyar családban van legalább egy fő, aki külföldön dolgozik, a jobb élet reményében. Csakhogy, mi nem vagyunk menekültek, mi európai polgárok vagyunk... Oooo, bocsánat, de nem igazán látom értelmét ennek az egésznek.
Az van, hogy ha jobb életet akarunk, azt meg tudjuk teremteni. Én már csak tudom... És a jobb az erőst szubjektív fogalom. De az, hogy kizárunk, korlátozunk, elutasítunk, az nem vezet eredményre.

Deadly voyage - Szertefoszlott álmok (angol hang, felirat nincs)

A teremtés szimbolikája - hogyan bizonyítja egy falevél, hogy az élet kezdet és vég nélkül való?

(Sokan és sokféleképpen járták már körül a témát. Ezzel kapcsolatban nincs új a nap alatt, ám azért én is lejegyeztem a saját személyes tapasztalataim egyikét.)

Láttatok-e már őszi erdőt? Egymás után lehulló leveleket? Egy pillanat, a levél szára elválik a fától, s megkezdi útját a föld felé.

Némelyek egyenesen, mintha damil mellett siklanának, kanyar és kitérő nélkül érik el a talajt. Mások kis köröket írnak le, s végül lágy ívben pihennek el. Aztán ott vannak a szélesen kilengők, ingamód csapódnak jobbra-balra, s hajszálpontosan oda érkeznek, ahová a többiek: A fa alá.

Vannak köztük sárgák, zöldek, barnák, pirosak. Lyukasak, fekete szélűek, pompázatos épek.

Ahogyan kérdés nélkül voltak levelek, kétség nélkül töltötték be tenyérnyi létüket, úgy érkeznek végül vissza az egészbe. Kérdés és kétség nélkül VANnak.

Földet érnek, majd típus, faj, anyag függvényében hamarabb vagy később - mind átengedik magukat az enyészetnek. Beleolvadnak a puha talajba, sejtjeik visszaáramolnak a bolygó keringésébe. Rögök lesznek, harmat, esőcsepp, karsztvíz, tölgyfa, csipkebogyó. Egy rendszer, mely kezdet nélkül teremti újra önmagát. Fejlődik, újabb és újabb változatokat hoz létre, ám az időben elhelyezni nem lehet. VAN. S mi legutóbb falevél volt, most csipkebogyó, legközelebb talán szarvas, vagy ember. Ami körbe megy, az körbe jön, s ez létünk egyik alapvető törvénye: Van, majd elporlad, felolvad, újrarendeződik. Amint minden falevél eléri a talajt, úgy minden lélek eléri a nagy egészet. Nincs más opció, mert az egészen kívül nincs semmi.

Gondolatok, ezredszerre is a gondolatok

Ez is csak egy nap volt a többi között, nem különösebben meleg, átlagosnak mondható időjárással. Sétálni kelt kedvem. Elintéztem mindent, semmi kötelező feladat nem várt rám, hát gyalog indultam haza, húsz kilométer, tán még annyi se.

A buszon meleg lett volna, zaj és kosz. Egy fél óra alatt hazaérek vele, de minek? Nem kellett sietnem, nem várt senki otthon, s én sem vártam semmit a hazaéréstől. Talán majd stoppolok, ha elegem lesz, vagy felszállok később a buszra.

Mekkora mázli, hogy sosincs sok cuccom, gyakorlatilag a zsebeimben élek, vagy egy picike hátizsákban.

Kényelmesen bandukoltam az út szélén. Minden bokrát jól ismerem a tájnak, bár többnyire valamilyen járműből kitekintve csodálom. Egyszer, régen, még az akkor talán öt éves keresztlányomat vittem valahová busszal, tavasz volt, esetleg kora nyár. Zöldellő termőföldek és virágzó bokrok mellett suhantunk el:

-Még Sarkadon vagyunk, keresztanya?

-Már nem, most a két város között.

-Ez akkor mi, ha nem város?

-Ez Békés megye.

-És hol van Békés megye.

-Magyarországon.

-Keresztanya, milyen szép ez a Magyarország!
Ez azóta sem változott, Magyarország, s benne Békés varázslatos hely. Sokan mondják, akik hegyvidéken születtek, élnek, hogy szédülnek az Alföldön. Túl nagy, túl tágas, és unalmas. Én pedig csak nézek ilyenkor. Csodálattal adózom a hegyeknek, a teremtés szépségét tisztelem bennük, de nekem az Alföld egy pillanatra sem unalmas. Ha vezetek, s esetleg kicsit odalépek neki, a széles láthatár elmosódik, az útszéli fák hátrébb lépnek, az égen pedig magasan néhány madár köröz: Szabadság. Sétálva, biciklivel, vonattal- bárhogy élvezettel fedezem fel minden részét. A folyó gátján állva kitárul a végtelen, tényleg csak a dioptriák szabnak némi határt.

Ismerősök dudálnak, eszükbe sem jut felvenni, tudják már, van ez a különc szokásom, hogy sétálok. Majd ha akarok valamit, szólok, így gondolják, és igazuk van.

Lassan elérem a Fekete körös gátját. Nem a fáradtság kényszerít megállásra, hanem a vágy, hogy belevessem magam a vízbe. Néhány pillanatig tanakodom magamban, majd győz az élvezet, hazáig megszáradok. A lényegesebb ruhákat és a kicsi zsákot a parton hagyva belegázolok a vízbe. Sehol egy ember, ennyire még nincs jó idő, vagy talán mindenki dolgozik, nem tudom, de nem is hiányoznak. Furcsa bizsergés kerít hatalmába, a víz hideg, de kivételesen kristálytiszta. Itthon vagyok. Születésem óta bölcsőm és szeretőm a folyó, ez a folyó, átfut az agyamon, ha koporsóm lehetne is, nem haboznék... Majd prüszkölve úszni kezdek, arcom ellazul, mosolyom szívből árad. Szeretek élni.

-Helyes, van még elég dolgod...- szól egy halk hang a part felől. Megfordulok, de nem látom tisztán, ki az, hiszen a szemüvegem épp a lába mellett van, legalábbis úgy tippelem.

-Sejtem- mosolygok, és elindulok kifelé. Ez megint egy olyan véletlen lesz, amire érdemes figyelni.

Közelebb érve betájolom nagyjából az idegent. Kicsi néni-szerű lény, talán ember, vagy mesefigura, esetleg tündér. Boszorkány.

-Boszorkány, kedvesem. Az erdőben lakom, itt, nem messze. Üzent a Folyó, hogy megjöttél végre.

-Végre?

-Vártunk már rád, tudtuk, hogy jössz.

-Még én sem tudtam ezelőtt fél órával, hogy ma idejövök...

-Ne légy értetlen, kedvesem. Hallottál már ilyen legendákat, ma veled történik meg a mese, nem hiszed talán? Csalódott lennék...

-Persze, persze. Jó. Boszorkány vagy, és a Folyótól tudod, hogy itt vagyok. Gondolom, megjövendölték, hogy eljövök, és meg kellene oldani valamit, hogy megmeneküljön a Föld. Vagy esetleg a lelkem. Segíteni akarsz, vagy segítséget kérsz- ha már a legendák nyomán indultunk el, ezekre tippelek.

-Mindjárt más. Örülök, hogy gyorsan nyomot fogtál, de ne borítsuk be sztereotípiákkal az egészet. Ez a Te személyes meséd, rajtad áll minden, ami történik majd. Menjünk.

-Sötétedik, haza kellene mennem.- mondtam tétován.

-Minek? Vár otthon valaki? Vagy vársz valamit attól, hogy hazaérj?- szeme huncut szikrákat szórt, titoktalanul élvezte zavaromat. Hangosan felnevettem.

-Menjünk...

Elindultunk felfelé a folyóparton, még nem öltöztem fel, bár fáztam kissé, de szerettem volna valamelyest megszáradni.

-Ne zavartasd magad, vedd csak fel a ruháid, hamarosan odaérünk, majd a tűznél minden szépen megszárad.

Bólintottam, felöltöztem. Az évek ezt megtanították nekem, néha jobb csendben maradni, néhány kérdéssel könnyű tönkre tenni valami csoda lehetőségét. Úgyis meglátom. Előbb vagy utóbb, így vagy úgy, de valami biztosan lesz.

Egy nagy odvas fához értünk, azon keresztül léptünk be az ő világába. Még hogy dobjuk sutba a sztereotípiákat, mosolyogtam magamban. Bár, ha ez az én mesém, akkor a fa kötelező elem, most lépcsőnek kell következnie lefelé, egy kicsike fenyves, majd újra vízpart és tábortűz. Igen, így jöttek sorba egymás után, s a tűznél ismerős alakok ültek. Láttam már őket ezerszer, álmaimban és néha ébren. Néha felvillantak a való világban, egy szembejövőben, egy barátban.

Az őseim. Színes kavalkád, ma csak a nők jöttek el. Arcukat egytől egyig vörösre festi a tűz fénye, bár bőrük különböző árnyalatú. Indián asszony és indiai ősanya, fehér és fekete nagymamák, a világ változatos mintája folyik ereimben. Leülök a tűz mellé, kíváncsian nézem őket. Ők is ülnek, engem néznek, helyeslően bólogatnak.

Körbejár egy korsó, illatos főzet van benne, belekortyolok, meleg és fűszeres, talán édes is. Éhes vagyok, erre figyelmeztet gyomrom, ahogy utánakordul a leérkező lének. A mellettem ülő nő felnevet és egy tányért tesz elém, benne valami zöld, sárga, egy kis piros és szaft. Nem sikerül beazonosítani, életemben ilyet még nem ettem, gyakrabban kéne ősi vacsorákra járnom, fut át az agyamon.

-Hát miért nem teszed? Tudod, hol találsz minket. A fa ott van, ahol akarod, s ami fán túl van, neked állandó, míg meg nem változtatod.

-Úgy érted, jöhetnék bármikor?

-Eddig akárhányszor eljöttél, itt voltunk, nem?

-Persze, de azt hittem, tudjátok, mikor jövök, tudod, hogy talán előre be van jelentve.

-Nem szükséges, a lányunk vagy, tudunk rólad. Azt is tudjuk, amit magad elől rejtettél el.

-Mesélj, kérlek.

-Talán később, most fontosabb dolgunk van.

-Mi az?

-Választanod kell végre, élsz-e, létezel, vagy csak működsz egy szinten.

-Tudom, de nem tudok dönteni. Nem tudom, mi változna, ha igazán élni kezdenék. Nem tudom, milyen az igazi élet, Mindent képmutatásnak érzek, időhúzásnak. Hiábavalóság és időpocsékolás nagy dolgokat várni s tervezni. A titok a kis dolgokban van, apró hétköznapi részletekben. Talán majd egyszer az egész összeáll egy képpé.

-Mindenképp, de milyen képet akarsz?

-Most kezdjek aggódni egy jövőbeli kép miatt?

-Aki most vagy, amit gondolsz, mondasz és teszel, megadja a keretét annak, aki holnap leszel. Az élet holnapok sora. Sosincs vége. A létezést nem nagy dolgokban értem, hanem minden pillanatban. Mikor kezded el igazán gondját viselni az elmédnek? Tudod, hogy mennyire fontos, mégis hagyod a józanságod vakációzni menni, s aggodalmaskodsz, rágódsz, elméleteket gyártasz.

-A legtöbbször feleslegesen.

-Mindig feleslegesen. Nem mindegy neked, mi történik a világban? Hogy a másik mit gondol, tesz vagy mond? Min változtat? Rajtad nem változtat.

-Olyan, mintha már ezerszer hallottam volna ezt.

-Biztos csak véletlen- ezt kissé szemrehányó hangon, szinte morogva mondta valamelyikük.

-Jó, de akkor mit tegyek?

-Semmit nem kell tenned. Nem kell megváltoztatnod semmit a mindennapokban. Nem a tetteken van a lényeg. Gondold végig egy napod, mennyi időt töltesz tettekkel, és mennyit gondolkodással?

-Bakker. -ráncba szalad a homlokom. A kezem meg-megpihen, de az elmém, csaknem folyamatosan zakatol.

-Bakker bizony. Pontosan tudod, mennyire fontosak a gondolataid, most vedd őket szépen sorba. Ezek előre visznek téged? Az alapvető gondolkodásod nyugalmat, békét, szeretetet hoz az életedbe? Gazdagít? Boldoggá tesz? Biztonságossá varázsolod vele a létet? Fejlődésre serkent? Erősíti a kapcsolataid? Közelebb visz Istenhez? Mi volt például a legutolsó gondolatod, mielőtt Xara érted ment a folyóhoz?

-Szeretek élni.

-És hogyan jutottál el ehhez a gondolathoz?

-Nem tiltakoznék, ha el kéne mennem...

-Hmmm. Talán ezért lehet, hogy most itt vagy. Talán el kéne döntened, mész, vagy maradsz.

-Hisz itt vagyok.

-Kedvesem, ha itt vagy, az általában azt jelenti, hogy meditálsz, vagy valamilyen más módon idetalálsz, még sosem voltál itt fizikailag, nem emlékszel?

-Azt akarod mondani, hogy most eszméletlen vagyok?

-Nagyon hideg még a folyó.

-S mi van, ha nem maradok? Magamat ismerve megbánnám.

-Téged ismerve még inkább időpocsékolásnak tartanád.

-Ja, persze. S ha maradok, valóban csak annyi a dolgom, hogy boldog és szeretetteli gondolatokat nevelgessek?

-Csak? Ez olyan egyszerűnek hangzik. Valóban ennyire egyszerű lenne?

-Ha az lenne, most nem beszélgetnénk erről ezredszerre. Tehát ha maradok, érdemesebb lenne azt választanom, hogy értékes gondolatokat forgassak a fejemben.

-Igen, és a szívedben.

-Mi fog változni?

-Semmi. Minden. Meglátod.

-Fontos lehet, ha ennyiszer a számba rágjátok. Jó, megteszem. Köszönöm.

Sorban megöleltek, majd a folyóra mutattak: 

-Csak ússz egy kicsit.

Beléptem a vízbe, ruhástól, hiszen már rájöttem, valójában valahol a Körösben sodródom, a ruháim és a zsákom a parton, a szemüvegem is...- stop. Minden rendben van.

A parton tértem magamhoz, egy nő vigyorgott rám:

-Jót úsztál csillagom? Kicsit még hideg.

-Hideg. - Bólintottam. Felöltöztem, lestoppoltam egy buszt, és hazamentem. Minden megváltozott. Semmi sem változott. Meglátjuk, mi is változott. 

Budavári Bernadett: Sunny

Budavári Bernadett - Detti. Festő, varázsló, gyógyító, csoda. A barátom. A képeit látva kapukat nyitogatok a létezésre, alázattal lépek be rajtuk, s hálásan térek vissza a világából. 

Ahol megtalálhatjátok őket:

http://www.budavaribernadett.hu/

Céltalanul

Budavári Bernadett - Detti. Festő, varázsló, gyógyító, csoda. A barátom. A képeit látva kapukat nyitogatok a létezésre, alázattal lépek be rajtuk, s hálásan térek vissza a világából. 

Ahol megtalálhatjátok őket:

http://www.budavaribernadett.hu/

Budavári Bernadett: Céltalanul

Eltelt a nap, csodásan telt. Mostanában ragyogó napjai vannak- nyugtázta elégedetten. Boldogan szaladt le a lépcsőn, beköszönt az öreg, kopasz portásnak. Aranycsillagom, így hívta őt Béla bácsi. Már rég nyugdíjas, azt mondja, azért jön be, hogy ne legyen egyedül egész nap. Mindenkinek jó, hogy itt van, jobban ismeri a házat, mint a tulajdonosok, ha egyszer elmegy, többé semmi sem lesz ugyanaz. Szenvedélyes színházrajongó az öreg, a büfés Marikával ruccannak ki hétről hétre, s legjobban a premiereket szeretik.Marika hétfőnként mindenkinek elmeséli, milyen élményben volt részük: kínszenvedés volt-e, esetleg magasszintű művészet, amit láttak. Részletes beszámolót tart a ruhákról, sminkről, és a legfrissebb pletykákról. Úgy tekinti a város színészeit, mintha legalábbis régi ismerősök lennének.

Alkonyodott, lágy tavaszi szél borzolta végig az utcát. Egy copfos kislány a kutyáját tanította: szépen gyere, ne ugrálj. Rám se tedd a mancsod, elesem- úgy, ügyes fiú. Nem esszük meg azt, nem gáncsoljuk el a nénit... A mögöttük ballagó, mosolygó férfi lehet az apja, karján a büszke nő, az édesanyja. Hazáig nem győznek betelni kislányuk szeretetteli, okos kommandírozásával, de a kutya talán hamarabb tanul meg beszélni, mint viselkedni. Ki tudja... 

Széles mosollyal nyugtázta, hogy járó motorral várja az autó sarkon. Beült, megigazgatta a szoknyája szélét, s halk sziát lehelve, pillái alól nézett fel férjére. Ettől mindig nevethetnékük támadt, hisz tudták, ez a komoly szemérmesség édes fűszer csak, édes boldogság.

Kacagva borultak össze, haja kibomlott az ölelésben, megunhatatlan-vadul vágtázott a szíve, mint évek óta minden egyes együtt töltött estén. A mai is egy ilyen, különlegesen-szokásosan boldog éjnek ígérkezett. Lassan haladtak, csorgott a kocsisor, figyelhettek egymásra is. Jól esett megosztani a sikeres nap örömeit, együtt nevetni a csacsi apróságokon, megtervezni a vacsorát, s otthon aztán együtt elkészíteni. Egyikük sem hordta haza a munkáját, ha csak lehetett, nem vitték be a külvilágot kettőjük édes mennyországába. 

Messziről jöttek ebbe a kapcsolatba, s mindketten sérülten, félholtan vánszorogtak már, mire találkoztak. Egymást nem tudták meggyógyítani, nem szenvedhették el a változás fájdalmát a másik helyett. Vonzódásuk azonban olyan elemi erejű volt, mindketten érezték, ezért érdemes lesz mihamarabb erőre kapni és ahogy egyre erősebbé váltak önmagukban, úgy növekedett a szerelmük is. Mire egymásra találtak, pontosan tudták, milyen ne legyen egy szerelem. Óvatos körültekintéssel rajzolták hát meg a határokat. Akkor még nem tudták, hogy ugyanilyen óvatosan fogják lebontani őket. 

Levetkőzött páncéljaik kivénhedt romokként hevertek az útszéleken. Poros múltjuk romjai nyomokban tartalmaztak némi halvány érzelmet, de jelentőségük az eltelt idővel és a köztük lévő szerelemmel fordított arányban csökkent. Nem ígértek, nem esküdtek s gondosan kerülték a korlátozó, féltő indulatokat. Vitáik nem harcok voltak, egyetlen pillanatra sem engedték kicsusszanni kettejük közül a tényt: egy célért haladnak, egy felé. Egymásban értékre találtak, egy olyan élet lehetősége sejlett fel, melyről nem voltak hajlandók önként lemondani. Hol egyikük, hol a másik volt erősebb, egyensúlyban tartva kettejük útját, életét. 

Begyógyult sebeik nem hegedtek nyom nélkül, ez egymás iránti alázatra, tiszteletre és elfogadásra tanított. Szeretetük nem csak láng és szenvedély volt, hiszen ha hagyják, ez az őrült hőfok hamar elporlasztja őket. Okos, megfontolt, tudatos döntések során, együtt építették közös boldogságukat, emelve, ragyogtatva a másikat. Egymás létezésének tudata önmagában boldoggá tette mindkettejüket.

Gombás rizottó, grillsajt és gesztenyepüré- gyorsan elkészült a vacsora, s lassan ették, kiélvezve a jó társaság és a jó étel közös örömét. Estéjük úgy telt, mintha az utolsók egyike lenne. Sajnálták az alvásra szánt időt, mintha az álom meglopná őket, értékes percekkel rövidítve meg boldogságukat. 

Elfolytak, elomlottak az ölelésben. Testük végtelen egyként olvadt össze. Ujja érintése nyomán bőrén liliomok nyíltak, tüzes veríték borzongatta... Odaadásuk teljessé vált, lehunyt szemhéjaik mögött máglya lobogott. Férje szorításából erő, szenvedély és bizalom áradt. Lassú, felséges mozdulatokkal borult rájuk az élvezet, a környező világ elhalványult, egymás tekintetében ragyogtak tovább. Csókjuk út az örökkévalóba, ajkaik légvételnyi időre sem szakadnak el. Rezzenő orrcimpája a férfi illatával van tele, ujja a hajába túr, belé markol. Hullámzó ölükben feltárul a mennyek kapuja, s pörögve-forogva zuhannak át a végtelenbe.

Utak

Budavári Bernadett - Detti. Festő, varázsló, gyógyító, csoda. A barátom. A képeit látva kapukat nyitogatok a létezésre, alázattal lépek be rajtuk, s hálásan térek vissza a világából. 

Ahol megtalálhatjátok őket:

http://www.budavaribernadett.hu/
https://www.facebook.com/bernadett.budavari 

"Ha valaha még egyszer elindulok a boldogságomat keresni, nem megyek tovább a farmunk kerítésénél, mert ha ott nem találom, akkor biztos, hogy igazából el sem veszítettem."

/Óz a csodák csodája/

"Ha nem tudod hová mész, oda bármilyen úton eljuthatsz."

/Alíz csodaországban/

Budavári Bernadett: Utak /viasz/

Végre itt van. Ez hatalmas megkönnyebbülés, bár hatalmas csalódás is egyben. Mintha nem tudta volna előre... Az első perctől fogva biztos volt abban, hogy felesleges ekkora utat megtennie. És azt is tudta, ha nem teszi meg, erre sosem talál igazolást, és egész hátralévő életében gyötrődik, attól való félelmében, hogy lemaradt valamiről.

Maga az út persze mesés volt, csodával határos helyzetek és megoldások sora. Ismerős ismeretlenek. Valahonnan mindig egy segítő kéz, egy tökéletes pillanat. Találkozások, beszélgetések, teák és kávék, vacsorák gyöngyfüzére. Felesleges és mégsem.

Enélkül az út nélkül lehet, hogy sosem jön rá, hogy magában keresse a választ. Talán nem. Esetleg nem. Mert azért tudta, de nem bízott magában annyira, hogy hallgasson is saját belső hangjára. Még mindig kívülről várt valami megerősítés-félét.

És annyira hitt a pálmalevelekben, vagyis annyira elhitette magával, hogy hisz bennük.

Most itt van. És tökéletesen közönyös a pálmalevelek iránt. Bármi is van rájuk írva, nincs jelentősége.

Visszagondolt arra a látomásra, ami elindította. Egy női szem egy fátyol mögött. Egy arc részlete, egy napbarnított arcé, tágra nyílt szemmel. Bölcs és erős volt ez a tekintet, tudta, hogy látta már valahol, és , hogy látnia kell még. Elindult megkeresni. Kézenfekvőnek tűnt ez a pálmalevél dolog, hiszen ha minden benne van, akkor a nő is benne van.

Most itt ül a hotelben, az ágy szélén, a baldachin fátyla az arcára hull és ő meredten nézi a tükröt.

Megváltozott az arca útközben, a csodák és a megoldott feladatok érettebbé tették. Tekintete bölcsességet és erőt sugárzott...

2016.08.28

Csillaghullás

Budavári Bernadett - Detti. Festő, varázsló, gyógyító, csoda. A barátom. A képeit látva kapukat nyitogatok a létezésre, alázattal lépek be rajtuk, s hálásan térek vissza a világából. 

Ahol megtalálhatjátok őket:

http://www.budavaribernadett.hu/

Csillaghullás

Minden éjjel álmodom

Áldásodban járok

Minden éjjel álmodom

Tanítsatok, álmok

Légy enyém a föld mélyén

Légy enyém az égen

Légy enyém a tűz ölén

Légy enyém a vízen

Szikra, fény és ragyogás

Áldás, álom, átok

Tiszta szív és semmi más

Áldásodban járok

Ölelj engem föld mélyén

Ölelj engem égen

Ölelj engem tűz ölén

Ölelj engem vízen

Minden éjjel álmodom

Csillagok közt járok

Álmom ébren álmodom

Új világot látok

2016.08.28

Kiterjedés

Budavári Bernadett - Detti. Festő, varázsló, gyógyító, csoda. A barátom. A képeit látva kapukat nyitogatok a létezésre, alázattal lépek be rajtuk, s hálásan térek vissza a világából. 

Ahol megtalálhatjátok őket:

http://www.budavaribernadett.hu/

Budavári Bernadett: Kiterjedés /viasz/

Lágyan, félelem nélkül hullott alá. Valószerűtlen lassúsággal ereszkedett lefelé, fények, árnyak és surranó hangok között, furcsa kábulatban. Hirtelen feleszmélt. Meglepő módon puhán érkezett, a lassan telő, hosszan nyúló másodpercek miatt nem tudta meghatározni, pontosan mennyit is zuhant. Ismeretlen anyag, amelyen feküdt. Fehér s puha, mint a hó. Tiszta, ragyogó, akárha egy műtőben lenne. S mégis bársonyos, simogató melegség vette körül. Otthonos érzés.

Érezte a testét, melyben nem volt jelen fájdalom.

Válaszokat akart fel nem tett kérdéseire.

Hirtelen mintha falak emelkedtek volna ki a hómezőből, kristályos fényben úszó jelenést látott. Egymásra tolt üveglapok lennének? Olyan ismerősek, vibrálók.

Egymás után, lassan csuklyás alakok tűntek elő, szeretetteli hangon mormoltak egy rég elfeledett szöveget. Tekintete ámultan követte végig a lüktető jelenést, alakzatról alakzatra, pontról pontra. Az üveglapok lassan forogni kezdtek, el-elcsúsztak egymáson, fokozva ezzel a látomás valószerűtlen jellegét. A lüktetés erősödött, hallhatóvá váltak a türkiz fények, tapinthatóvá lett a lágy dallam, mely észrevétlenül betöltötte a teret. Felkelt, hogy megérintse, valamiképp megfoghatóvá tegye a varázslatot, de mégsem nyúlt hozzá. Félt, hogy köddé válik, anélkül, hogy megérthetné.

A pillantása végül Heidire, a közelmúltban megismert cicára esett. A homályos üveglapok mögött jól kivehető volt cirmos bundája, sziluettje. Heidi egy szürke csütörtök reggelen költözött be hozzá. Jött, látott, fotelt foglalt és maradt. Könnyű volt megszokni, kedves cica és elég okos ahhoz, hogy elérje, amit akar. Mint a cicák általában.

De mit keres itt Heidi? Hol az itt?

Egyre inkább magával ragadta a jelenés. Egy lépés, még egy, ellenállhatatlanul közelebb és közelebb. Milliméterekre a türkiz csodától megállt. Előbb csak lágyan simított végig rajta. Azaz, simított volna, de ujjai váratlanul belesüppedtek a lágy szövetbe. Mintha víz, üveg és viasz keveréke lenne, puha, hűvös, lágyan ölelő anyag. Ennél furább már nem lehet: Belelépett. Az anyag körbevette, behatolt a bőrén át és átfolyt rajta. Eggyé vált vele, együtt lüktetett a benne rezgő árnyalakokkal, sejtjeiben érezte azok mormoló énekét.

Ez mind ő volt. A türkiz kavalkád a legmélyebb félelmeiből és a legtitkosabb vágyaiból öltött formát. Gyermekkora, eltemetettnek hitt múltja a lábainál kavargott. Félelmei és korlátai deréktájt vették körül, ám ártás nem volt ebben a jelenlétben. Deréktól felfelé következtek a ki nem mondott szavak, majd az álmok és vágyak. S fönt, egészen a feje fölött segítőinek serege gyülekezett, hogy megértésre és kiútra leljen valahára.

Forogni kezdett, Nem tudta, miért, csak érezte, hogy pörgése által közelebb kerülhet a mindenséghez. Egyetlen mozdulatlan pontot talált, minden fordulatnál Heidi borostyán tekintetébe kapaszkodott egy pillanatra. Ahogy magával ragadta a ritmus, Heidi beszélni kezdett hozzá, nem szavakkal, de tisztán és érthetően:

Megengedheted magadnak. Mindezt megélheted, elengedheted, birtokolhatod. Összerakhatod és szétrombolhatod. Te csak táncolj, játssz, hisz életed ritmus és játéktér. Fogadd el végre, te vagy önmagad legfőbb mestere. Itt, benned találod meg a válaszokat. Ezek a te válaszaid. Használd őket. Minden más csak körítés, figyelemelterelés. Nem számít, hogy mit gondolnak mások. Nincs mit veszítened. Tökéletes vagy. Tökéletes vagy. Tökéletes...

Reggel valahogy másként ébredt. Más szemmel nézett a macskára. aki látszólag nem vett erről tudomást. Felkapott egy türkiz blúzt, cukor nélkül itta meg a kávéját, s magabiztosan kopogó léptekkel indult útnak. Ekkor kezdődött élete hátralevő része.

2016.08.18.