Magammal futottam össze. S mivel rengeteg időm volt velem, így végre volt alkalmunk egy csomó mindent megtárgyalni. Néha egy pohár bor mellett, vagy a dzsungelben sétálva. Megfürödve az óceánban, vagy a saját izzadtságomban az 50 fokban.
Hazajöttem, s bár még nem meséltem el mindent, mégis egyfajta összegzésre jutottam. A legtöbbet a fák szemén át láttam. Óriási, évszázados Entek. Sziklák, mozdulatlan öreg bölcsek, az idők kezdete óta őrzik egy-egy táj életét, egy egy nép álmát.
Mennyi mindent láttak már. A történelem a lábaik előtt haladt el, számtalan jelentős eseménynek voltak tanúi. S mivel megszámlálhatatlan alkalommal láttak könnyeket, öröm és gyász könnyeit, már tudják, a könnyek felszáradnak. Újra és újra fröccsent rájuk vér, születés és halál vére, hát tisztán látják, a vér felszárad. A született meghal, a megholt teste elporlad. A szereplők vissza-visszatérnek, néha ugyanúgy, néha más alakban. A számtalan jelentős eseményről, melynek tanúi voltak, mind azt súgták nekem, egyik sem volt jelentős valójában. Persze ott és akkor igen, egy pillanatra, de a múlandó pillanaton kívül esve jelentőségét vesztette minden születés, és minden halál.
S, hogy mire tanít ez engem? Újra és újra értékelni a múlandó pillanatot, de nem értékelni túl. Szeretni és szeretve lenni. Bízni, egy lapra tenni, s tudni, hogy a mindent vagy semmit vége végül is ugyanaz, bármi is az eredmény. Elvész a minden és elvész a semmi. Enyém a minden és enyém a semmi.
Gyakorlatilag pedig ez mind arra jó, hogy amikor annyira fáj az élet, hogy a levegővétel is nehéz és legszívesebben üvöltve toporzékolnék, hogy adjátok vissza ami hiányzik nekem- nos ekkor rájuk gondolok. És megnyugszom. És amikor annyira boldog vagyok, hogy a lélegzetem is elakad, és legszívesebben énekelve ugrálnék egy napsütötte szénaboglyán, akkor rájuk gondolok, és megnyugszom.
MINDEN RENDBEN VAN.
Nincs az a fájdalom a ne enyülne és nincs az a boldogság ami örökké tartana.
Problémát megoldani nem úgy kell, hogy ide nekem az egész katyvaszt és holnapra leszűröm, kipucolom, meg van oldva. Persze ez is lehetséges, de néha elég egyszerűen csak lépésről lépésre haladni a kijelölt irányban. Egy, egyetlen lépést mindig meg lehet tenni, s a következőt, az azt követőt. De egészben nézni az utat lehetetlen, mert az első kanyar eltakar minden mást, ami utána következik.
Életem legmeghatározóbb találkozása tehát engem hozott össze velem. Jó fej vagyok, s mivel nincs más opció, 0-24-ben velem kell lennem, hát jobbnak látom őszinte és egészséges kapcsolatot ápolni velem. Nagyon sok időt, odafigyelés igénylek. Néha már én is unom magam, hogy nem bírom befogni a szám és soha, semmi sem elég ha rólam van szó. De persze a világ körülöttem forog, szóval megbocsátom, elnézem magamnak ezt a gyengeséget, néha hisztit, esetenként páváskodást. Mert az idő nagy részében egész értelmesen eltöltjük az időt.
Divat mostanában az előtte-utána képek megosztása, most én is ezt tenném, de nem teszem. Semmi értelme, hogy feltöltsek ide egy képet a legrosszabb korszakomból. Ha valakit nagyon érdekel, annak szívesen megmutatom privátban. Az első képen félúton vagyok látható hozzám jövet, 2016. február 24.- körül. A második képen sokkal közelebb önmagamhoz, 2017. július 5. talán. Hogy honnan indultam, arra boruljon radír. S, hogy hová megyek? Haza. A szeretteimhez, a családomhoz, a fényhez. Az utam nem egyenes, kanyarok és bukkanók tarkítják, kalandos út az enyém.
Na, most vállon veregettem magam....
